Gaál Viktor

Nem az évek öregbítenek, hanem a pillanatok. És bizonyos pillanatok tesznek minket bölcsebbé, az is biztos.

A tisztánlátás képessége isteni adomány, amely csak igen keveseknek adatik meg. Eléréséhez a legfontosabb, hogy mindig tárgyilagosnak kell maradnunk.

Már most tudom, hogy józanságod lázadni fog ellene, nevetsz majd zavarodban és legyintesz, hogy ez csak mese, ostobaság, de csak azért, mert közben lelked mélyén beleborzongsz a rettentő igazságba, és ez így is van jól. Mert ekkor még nem vagy felkészülve rá, hogy látni tudj, látni merj, látni akarj, és aztán hallgatni bírj.

Ha elég bátor vagy hozzá, tiéd lehet a (...) tudás. Tiéd lehet, csak aztán vigyázz, mihez kezdesz vele!

Nézték egymást. Három pár tekintet vándorolt körbe-körbe. Aztán valamelyikük arcán megrándult egy izom. Mosolyra görbült egy száj. Erőltetetten próbálták elnyomni vigyorukat, de nem bírták, végül hangos nevetésben törtek ki mind a hárman. (...) Ha valaha egyszer véget ér ez a Világmindenség, egészen biztosan egy jóleső kacaj lesz az, ami utolsóként bejárja az Univerzumot.

Az ember eredendően jó, csak a környezeti hatások teszik gonosszá.

A mellette álló lányt nézte. Jobban mondva az arcán kiütköző kétértelmű, bizonytalan érzelmeket. A boldog szomorúságot, (...) amelyről a fiú nem is tudta, micsoda isteni ajándéka a lánynak. Keveseknek adatik meg a sors, mely efféle érzelmekhez vezet.

Szabad akarok lenni. Önmagam akarok lenni. Miféle titkokat rejtegetünk...? Miféle árnyékok néznek ránk a múltból? Mit rejtünk a mosolyaink mögé?

Érezted már egy sötét ajtónyílás előtt megállva, hogy vannak odabenn, a hátad mögött? És megfordultál, ugye? Mert féltél tőlük. És ezzel elriasztottad őket magadtól, megnyugtathattad magad, hogy semmi nincs ott. Ha elég bátor lettél volna, hogy maradj, ha bátor vagy hozzá, hogy meg merd látni a démonjaidat, (...) el mersz menni a kapun túlra.

Fontos, hol és mit mondunk, néha egyetlen jól megválasztott mondat is többet ér, mint az igazság teljes és alapos ismerete.

Nagyon okosnak hiszik magukat a mesemondók, mikor egy ügyes húzással félbevágják a történetet ott, ahol a szerelmesek a legboldogabbak, mert így elfelejtkezünk arról, hogy mi a fájdalom. Mert természeténél fogva egy szerelem egyensúlya előbb-utóbb felborul.

- Azt mégsem állíthatod, hogy egy koldus maga tehet a nyomoráról! - Miért is ne? Bármi sodorta ebbe a helyzetbe, az a múltjában keresendő, és ő nem tett semmit. Lehet, hogy nem volt tisztában azzal, tehetne ellene, de az még nem változtat a tényen, hogy tehetett volna.

Már lemondtam róla, hogy valaha is rátalálok a szerelemre, és akkor egyszer csak itt voltál te, és minden addigi értelmét vesztette, majd új értelmet nyert. Én hiszek az álmaimban! Tudom, hogy valóra lehet váltani mind.