Gaál Viktor

Miért csak addig mosolyognak az emberek, amíg egymásra néznek?

A napkorong felbukkan a messzeségben, és a fénysugarak követhetetlen gyorsasággal végigbukfenceznek az óceán fodrain, hogy egyetlen szeszélyes ugrással az ablakomban teremjenek, és elvakítsák álmos tekintetem. (...) Olyan ez, mintha az álmaim véletlenül átcsúsztak volna velem a valóságba, ott keringenének körülöttem, a szempilláim, az ajkam simogatnák, hívnának a túlsó partra. Álom és valóság között lebegve szárnyaira emel ez az édes áramlat - elhiszem egy pillanatra, hogy valahol, túl a tengereken, tényleg létezik az az álomvilág. Én tudom. Én már jártam ott.

Nem a cél, hanem az Út a legfontosabb, mely elvezet odáig. Mert négy nagy törvény van: tudni, merni, akarni és hallgatni.

Van, hogy az ember életében elérkezik egy pillanat, mikor elfogy minden szó, a világ olyasmivel szembesíti, ami a nyelv fogalmaival meg nem nevezhető. Ilyenkor először csak áll bambán, elméje görcsösen erőlködik, majd feladja, nem is próbálkozik tovább, a tudat pedig arra kényszerül, hogy eggyé váljon az ismeretlen, néven nem nevezhető jelenséggel és valóban megtapasztalja azt. Ilyenkor van, hogy igazán életben vagyunk.

Üresség. Határtalan üresség telepedett a lelkére. Már nem álmodott. Nem volt miért álmodnia.

Egy nem-döntésnél még egy rossz döntés is ezerszer hasznosabb.

Nem a gyengék sírnak, Kai, hanem a nagyon erősek.