Párbeszéd
- Nagyon-nagyon régen, amikor még gyerek voltam, városkánk környékén farkasok jelentek meg. (...) Hajtóvadászatot szerveztek. Kiderült, hogy csak egyetlen farkas van... öreg, megátalkodott jószág volt. A háziállatokat nem is bántotta, tudta, mivel járhat az ilyesmi, de azért megszervezték a hajtóvadászatot. Ahogyan kell, kutyákkal (...) körbezárva a területet. Még minket, kisfiúkat is kiállítottak kereplőkkel... oda, ahol egyáltalán nem számítottak a farkas megjelenésére. (...) De a farkas éppen ott tört ki. A vadállat valamiben nyilván okosabb volt az embereknél. Nálunk nem volt semmilyen fegyver, szétfutottunk. Csak egy fiú maradt a helyén, forgatta a kereplőjét és üvöltött. Azt hitte, a farkas ettől majd visszarohan a hajtók felé. - És mi történt? - A farkas fellökte és széttépte a torkát. (...) Pedig egyszerűen ki is kerülhette volna. (...) Tudod, akkor tanultam meg, hogy senkit nem szabad sarokba szorítani... sem embert, sem állatot.
- Mindenki csinál valamit. - Mi meg csak itt ülünk. Ha meghalnék, az emberek csak onnan tudnák, hogy éltem, hogy a seggem nyoma itt maradt ezen a fotelon... Csinálnunk kell valamit! Valami nagyot!
- Annyira sajnálom! Talán gyűlölnöm kellene... Dühösnek kellene rá lennem, mégsem vagyok az. Elmosolyodom. Végeredményben neki köszönhetem, hogy boldogabb vagyok, mint korábban bármikor. Gyorsan beszél, közben sír, magyarázkodik. Fél füllel hallgatom. Nem érdekelnek a részletek. (...) Egyetlen szót akar tőlem hallani... Várok. És amikor végül megadja a lehetőséget, boldogan mondom ki: - Megbocsátok.
- Én soha nem akarok felnőtt nő lenni! Úgy fáj. - Tudod, soha nem növünk fel igazán. Ott él egy kislány minden nőben, ahogy minden kislányban ott él egy nő. És ne félj a fájdalomtól. Az is az élet része. A fájdalomhoz viszonyítjuk a boldogságot, mint a völgyekhez a hegycsúcsokat. Nélkülük a világ unalmas és egysíkú volna.
- Honnan tudod, hogy megbízhatsz bennem? - Sehonnan. Ilyen a bizalom!
- Egyes emberekből a hó nagyon sajátos érzéseket vált ki. Egyesek szeretik: tiszta és érintetlen, mint egy tiszta lap, vagy egy újrakezdés. Másoknak ijesztő: hideg, csendes és elszigetel. Te mire gondolsz, mikor a havat nézed? - Hogy nekem kell ellapátolnom.
- Mit lehet várni egy pasastól? - Te mit vársz tőle? Legyen vasból az ökle, nemesből a lelke? - Kevés. Ő maga azért legyen emberből.
- Mennyire szeretsz? - Eléggé ahhoz, hogy a világ összes dzsungelének minden tigrisét kezes báránnyá varázsoljam ennyi szeretettel.
- Szerinted mi a szerelem? - A szerelem egyszerűen csak egy elektromos hiba az emberi idegrendszerben.
- Ha elég keményen dolgozol, leszegett fejjel... - Akkor elszalad melletted az élet.
- A hatodik születésnapomon apám már rég nem élt velünk, szóval csak én, anya és Linc voltunk, és amikor anya odaadta az ajándékom, az egyetlen ajándékom, én éreztem, hogy a Millennium Falcon lesz az. Szóval, már hetek óta azért könyörögtem, és pont megfelelő méretű volt a csomag, letéptem róla a csomagolópapírt, és egy madáretető volt, de ráadásul nem is sima madárház, hanem madárház-barkácskészlet. Két napig nem beszéltem vele utána. De amikor sikerült rávennie, hogy összerakjuk, együtt megcsináltuk, összeraktuk a darabokat, egyesével, és az lett életem első építménye. Imádtam, és ő ezt tudta előre. Jobban ismert engem, mint én magamat. - Erre valók az anyukák, nem? - De, csak az a furcsa, hogy bár nem láttam 23 évig, a lelkem mélyén mégis hiszem, hogy most is jobban ismer.
- Hadak útja... szép neve van - álmélkodott Lackó. - A magyarok Csillagösvénynek is híjják. Úgy tartják, minden hős, ki a hazáért adja életét, annak hídján tér meg a magyarok istenéhez. - Egyszer te is meghalsz, apám? - Egészen biztosan. - Akkor te is végigmész a Csillagösvény hídján? - Remélem, fiam. S egy napon, remélem, majd csak nagyon soká, te magad is végigmész azon. De oda csak az léphet be, ki kiérdemelte azt. - S hogyan lehet? - Méltón élni, s hősként halni.
- Apa és anya sohasem aggódik. Egyáltalán nem olyanok, mint általában a szülők. - Ami talán nem is baj. Több gyerek sínyli meg a beavatkozást, mint a be nem avatkozást.