Párbeszéd
- Mi a van? - Van. - Mi a volt? - Van, de te azt hiszed, hogy már nincs. - Mi a lesz? - Van, de te azt hiszed, hogy még nincs.
- Sajnálatos módon az olvasás mostanára már kiment a divatból. - Semmi baj. Annál több jut nekem.
- Nem változtathatod meg az embereket. - Mi mást tehetnék? - Szeretheted őket.
- Mi a különbség a tudatlanság és az apátia között? - Nem tudom, és nem is érdekel.
- Nézzék! Közöttünk a különböző felfogás a különbség. Ha az én órámon két gyerek hangosan felröhög, én örülök, hogy jól érzik magukat. Maguk pedig azt gondolják, hogy fegyelmezetlenek. Ez a nagy különbség. - Honnét tudom, hogy nem rajtam nevetnek? - Kérem szépen, a paranoiát nem az iskolában kell gyógyítani, hanem az elmeosztályon.
- Mondd, mi lesz azokkal, akik szeretik egymást? - Azt hiszem, az övék, amijük van, akármi legyen az, és szerencsésebbek, mint bárki más. Aztán egyikük egyszer s mindenkorra megkapja osztályrészéül az ürességet.
- Néha akkora szemétláda tudsz lenni! - Akkor tökéletesen összeillünk, mert te meg többnyire egy első osztályú hárpia vagy.
- Mi veszi rá az embert, hogy önmagát gyűlölje? - Talán a gyávaság. Vagy az örökös félelem, hogy rossz, és nem felel meg az elvárásoknak.
- Mindenki felnő, nem? - Természetesen nem. Öregszünk, ez tény, de a felnőtté válás már döntés kérdése.
- Beláttam, nagymama, hogy a közvetlen családtagjaim mégsem annyira ostobák. - Üdvözöllek, drága unokám! Az ember akkor szokott ehhez hasonló apró felfedezéseket tenni, ha felnőtté válva maga mögött hagyja a kamaszkor nehéz éveit. Nálad valamivel tovább tartott. Most pedig igyunk arra, hogy téged végre felnőttnek lehet nevezni!
- Próbálom eldönteni, mi leszek, ha nagy leszek. Ami nem kellemes harmincévesen. - Nem számít, hány éves vagy, amikor rájössz. Az a fontos, hogy előbb gyere rá, mint hogy valaki megmondja, mi legyél, és aztán tévedjen.
Facebook
Pinterest