Párbeszéd
- Néha akkor is játszunk, ha tudjuk, hogy veszíteni fogunk. - És néha feladjuk, pedig tudjuk, hogy nyerhetnénk is.
- Egyetlen magándetektív sem néz úgy ki, mint egy magándetektív. Ez a szakma első számú alapszabálya. - De ha egyetlen magándetektív sem úgy néz ki, mint egy magándetektív, akkor honnan tudják a magándetektívek, hogyan nem szabad kinézniük?
- Hogy hívják magát? (...) - Nem tudom. Gondolja, hogy hívni kéne valahogy? Nem volna szerfelett különös dolog nevet adni egy halom bizonytalan érzéki benyomásnak?
- Ígérem neked, hogy harag és háború nélkül elengedlek, ha eljön az ideje. Ha eljön. - Ígérem, én se bántalak, ha nem úgy sikerül, ahogy kívánjuk. Ha mennem kell, szépen búcsúzom. Ha te távoznál, nem terhellek fájdalmammal. Ámen.
- Én nem akarok elbúcsúzni tőled! - Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni (...). Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk, akkor én inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy veszélybe sodorjalak!
- Nem vagyok féltékeny. (...) - De, az vagy. És tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy számítok neked. Hogy fontos vagyok neked. Mint ahogyan te is fontos vagy nekem. Ezért nem akarom a volt pasidat a közeledben látni, érted? Bízz bennem egy kicsit jobban, soha nem csalnálak meg. Ha igazán szeretsz valakit, nem teszel ilyet.
- Van választásod! - Ez nem ilyen egyszerű. - Az élet fontos döntései sohasem egyszerűek.
- Az őrültség gyógyszer a modern világra. Ha mértékkel szedi, a javára válik. - De a túladagolás káros mellékhatásokkal jár. - Átmeneti mellékhatásokkal. Feljavítja a pszichológiai immunrendszerünket és segít leküzdeni a normális élet egzisztenciális válságait.
- Mi talán nem mindig fogjuk fel, de istennek van egy terve. - Igen. Tudom. De miért hiszi mindenki azt, hogy az egy jó terv?
- Elveszed, amit akarsz, mert örömet okoz. Ez nem szerelem... - Akkor mi? - Valami céltalan lelkesedés, amit ki akarsz elégíteni. Távol attól, ami számít. - Mi számít? - A bizalom, a felelősség, vállalni a döntéseid terheit egy életen át. Méltó lenni hozzájuk, és főképpen nem bántani szerelmed tárgyát.
- Ahányszor az anyám halálára gondolok, tudja, mit látok magam előtt? - Mit? - Egy tányér lekváros palacsintát és saját magamat, amint rábámulok. Még ma is éppolyan tisztán látom, mint akkor, ahogy a lekvár kicsurog a palacsintából. Nem sírtam, és nem szóltam semmit. Emlékszem, csak ültem, mintha kővé meredtem volna, és a palacsintát bámultam. És tudja, még ma is, valahányszor lekváros palacsintát látok egy bódéban, étteremben vagy bárhol, hirtelen rám tör az elkeseredés, borzalom és szomorúság érzése. Néha egy pillanatig nem is emlékszem, miért.
- Meséltem, hogy mikor tudtam, hogy elveszlek? - Mikor először láttál a kifutón? - Nem. Akkor, amikor abban a harmadik utcai étteremben voltunk. - Hm... már emlékszem! - Fehér vászonruhát viseltél. És rendeltél egy hatalmas adag oldalast, és olyan étvággyal ettél; könyékig szaftos voltál, húscafatok a fogad közt, a hajad csupa zsír. Mikor végeztél, mondtam, hogy milyen egy malacka vagy. Erre előkaptad a tükröd, megnézted magad és kitört belőled egy hatalmas, boldog, önfeledt, zabolátlan kacagás. Betöltötte a helyiséget. Én meg arra gondoltam, hogy ez az a hang, amit hallani akarok életem végéig. Ezért kértem meg a kezed; semmi köze nem volt a szépségedhez. - Tudod én mikor döntöttem el, hogy örökre veled akarok lenni? - Nem. Mikor? - Úgy körülbelül fél perce.
- Megtennéd, hogy egy percre elhallgatsz? Most éppen össze kell ugyanis szednem minden bátorságomat, hogy szerelmet valljak neked. Az ilyesmiben egyáltalán nincs gyakorlatom. - Tessék?! - Beléd szerettem.
Facebook
Pinterest