Idézetek a vallomásról
Aki téged hallott, az többé már nem hall meg mást! Aki téged ismer, az benned látja a folytatást!
Csak beszélni hozzád míg kiver a só hogy ezüst-álarcban mint a halál szólítja meg a haldoklót véglegesen megalkossam a csendet teljességét a szerelemnek.
Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz? - Ha egy reggel nem kelne fel a Nap, akkor volnék csak boldogtalanabb. De ebbe az irtózatos sötétbe belesütne emléked égi fénye, s mint a vakond a sűrű föld alatt, elindulnék, hogy megtaláljalak.
Tudod, szivem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. Kinek mindegy volt már a kín, hisz gondjaid magamra vettem, az árnyékvilág árkain most már te őrködj énfelettem.
Én alapvetően bármit megtennék a kedvedért. Kivéve persze, ha most fel kellene kelnem hozzá a székemből.
Én se hinném el talán, ha nem tenéked mondanám.
Legyek én neked az, a mi te nekem vagy.
Eljössz-e ahhoz a fához, s kenderkötél nyakláncban, társam leszel-e a táncban? Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
Nem vagy itt, csak szívembe. Nálad nélkül nem találom E világban kedvemet, S érzem, hogy a végső álom Már altatja véremet. De akkor is, édes hívem! Ha éltem kell végezni, Hogy szeret, azt fogja szívem Utóljára érezni.
Irigyek a madarak, mert feljebb szállunk, mint azok, még egy percért bármit megteszek és bármit megadok. Eltűnünk, mint a szellővel felszállt éjjeli dalok, tőlem neked, miattad élek, és érted meghalok.
Veled akarok lenni, hallgatni téged, beszélni hozzád. Hallani akarom a nevetésed, és ölelni téged, amikor akarsz. Melletted akarok ülni, ugyanazt a levegőt szívni, mint te, ugyanazt az életet élni. Így akarok felébredni rád minden reggel, örökre. Akarlak.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék.
Nézd: ez a fátyolos szem csak sírni tanult S most halálos boldogságában is csak könnyel van tele. Elemészt engem imádott ajkad részeg illata, De mást nem akarok már: hadd pusztítson el a rám zuhanó gyönyör.
De most már itt vagy! Mióta drága karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod elöntött heves áramával. Már nem sokarcú képzelet: felcsendült valóság vagy! S úgy megráztál, mint diadalmas dallam megrázza a hangszer boldog húrjait.
Minden lépéssel, amit teszek, hozzád jutok közelebb...
Facebook
Pinterest