Sylvia Day

Szerettek már mások korábban. (...) De ugyan mit tudtak ők rólam? Mit szerettek, amikor nem tudták, milyen zűrös vagyok valójában? Ha ez szerelem, akkor semmi ahhoz képest, amit én érzek irántad.

Sose mentegetőzz azért, hogy önmagad vagy. Éppen ezt szeretném. A biztos menedéked akarok lenni.

Nem tudok változtatni azon, ami vagyok, és azon sem szeretnék változtatni, ami te vagy. Csak azt akarom, hogy mi ketten azok legyünk, akik vagyunk; együtt.

Veled akarok lenni, hallgatni téged, beszélni hozzád. Hallani akarom a nevetésed, és ölelni téged, amikor akarsz. Melletted akarok ülni, ugyanazt a levegőt szívni, mint te, ugyanazt az életet élni. Így akarok felébredni rád minden reggel, örökre. Akarlak.

Belehalnék, ha elengednélek, de sosem bántanálak, csak hogy megtartsalak.

Olyan volt, mint a palackba zárt villám, vagy egy álom, amit a markomba akarok szorítani.

Rád felébredni olyan... mint megtalálni az ajándékokat karácsony reggelén.

Nem szabad mindig harcolni. A továbblépés a legjobb bosszú.

Sosem tartottam magam különösebben romantikusnak. Már persze szeretem a romantikát, a nagyszerű gesztusokat meg azt a fura érzést, amikor nagyon odavagy valakiért. De ez az egész szőke herceges dolog, meg az, hogy életed szerelme legyen a férjed, ez nem én voltam.

A rémálmokkal az a baj, hogy nem tudsz felkészülni rájuk. Akkor csapnak le rád, amikor a legsebezhetőbb vagy, akkor döntenek romba, amikor teljesen védtelenül állsz. És nem mindig alvás közben jönnek.

Talán léteznek olyan emberek, akiknek a szerelme bármit túlél, de az enyém törékeny volt. Táplálni kellett, hogy éljen és növekedjen.

Az ember néha annyira hinni akar valamiben, hogy képes kifogásokat gyártani, és figyelmen kívül hagyja a fájdalmas valóságot.

Elégedettség és boldogság az én életemben legfeljebb percekre létezik, és akkor is csak illúzió. Mindig van valami rejtett hiba, mely csak arra vár, hogy előbukkanhasson és mindent elrontson.