Idézetek a vallomásról
- A szenvedés valóban keserves. De szerelmed minden bánatot elűzhet. S szerelmem, ha akarod: világot világít. Akarjad, kedvesem. Ígérem, kedvesem.
Idegeidben azt a lobbanást, tudod, melyiket, a villámcsapást, amely megolvasztott, megvakitott s egy percre csillagokig tágitott (...), mondd, édes, azt a percet, s társait (ne is szólj, elég ajkad mosolya) - el tudnád felejteni valaha?
Mi ketten már egyek vagyunk és soha el nem szakadunk te nélkülem én nélküled többé már soha nem leszek ugye szeretsz?
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Minden viszonynak megvannak a maga fogyatékosságai, így a miénknek is, hiszen mindketten más és más világból kerültünk össze, s amióta ismerjük egymást, mindkettőnk élete teljesen új útra tért, egyelőre még bizonytalanul érezzük magunkat, hiszen még túlontúl új minden. Nem magamról beszélek, nem én vagyok a fontos, hiszen én szüntelenül csak ajándékot kaptam, attól fogva, hogy először emelted rám a szemedet, s ahhoz, hogy ajándékot kapjunk, nem nehéz hozzászokni.
Hogy fölragyogjak neked mint a nap neked tartogat minden alkonyat.
Mondd el nekem, miért nem vagy idegen, mozdulataid honnan ismerem, miért tudom rólad, amit még te sem?
Oly jólesik beléd veszteni magamat: egész tested körülömöl és én boldogan nyargalok szét lobogó ereidben.
Megőrized-e lángvirágom, mit kezem szivedre tűz? Heve: nyaram, s ő nyíló berkem: gyomnyi fekete tűz.
Aludj el itt a vállamon, S hogy álmodsz, legyen álmod... A pillantásodból tudom Puha odaadásod. Aludj, aludj, s álmodd, hogy élsz, És szerelem, amit remélsz.
Minden leszek, ha akarod, csak nyugtasd rajtam szemed, s érints meg minden pillanatban, hogy megéljem a holnapot.
Van a napkelte... a lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös... mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves... Létezik ilyen napkelte.
Nem kell nékem szegfű, rózsa, kicsi kút a hold az égen, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel!
Jó itt. Nincs más, csak a kis ház. Kint csönd és fény. Bent te meg én.
Ne engedd, hogy a szemem elfelejtsen Téged, vegye körül lelkemet halk bizalmas fényed.
Facebook
Pinterest