Federico García Lorca

Se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. Tudod, tudod már, miért? Oly nagy a szerelem.

Mit is mondhatnék én a költészetről? Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem, nézem, csak nézem a felhőket, nézem az eget. Megértheted, hogy a költő nem mondhat semmit a költészetről. Ezt hagyd a kritikusoknak és a professzoroknak. Mert sem te, sem én, de egyetlen költő sem tudja, mi a költészet.

Nem kell nékem szegfű, rózsa, kicsi kút a hold az égen, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel!

Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd? Tévedsz, tévedsz. Ha valami a bensőnk közepébe fészkelte magát, semmi ki nem tépheti.

Ha az emberek sok-sok évig élnek együtt, eljön az idő, amikor a legapróbb dolgok miatt is fölindulnak és összezördülnek, hogy életet és vágyat öntsenek valamibe, ami már végérvényesen halott.

Jöjj már! Hogy ölelésünk egybegyúrja csók tépte szánkat, szétmart lelkünk vágyát, s az idő itt leljen ránk szertezúzva.

A bánatom sírnám el - csak tenéked, hogy te szeress, hogy te is sírj miattam egy fülemülefüttyös alkonyatban tőrrel, csókokkal - csak hogy veled éljek.

Az igazi fájdalom, a dolgokat ébren tartó, picinyke, soha nem szünő égett seb fénye idegen csillagrendszerek ártatlan szemeiben.

Ha nem szeretsz is: szeretlek, tudod, szemed mély bánatáért, akár a pacsirta a kelő napot, csupán a harmatáért.

Legkorábbi emlékeim a földhöz és a mezei munkához kötődnek. A vidéki tájban a szegénység sugallatát láttam, és én minden másnál jobban szeretem a szegénységet, - nem a szennyes és éhező nyomort, hanem az áldott szegénységet, mely szerény és egyszerű, akár a fekete kenyér.