Paolo Santarcangeli

Jegyezd meg jól, hogy minden öröm "haszontalan". Ne várj érte jutalmat, mert az öröm - bármilyen öröm - önmagában hordja jutalmát; már maga jutalom.

Az ember majd mindig olyan, mint a partra vetett hal; igen ritkán él összhangban környezetével, adottságaival, szellemiségével. Azt hiszem, végül is ez a fő oka annak, hogy a hétköznapi életben olyan kevesen tudják megőrizni gyermekkoruk csodálatos adottságát, azt, hogy - apró-cseprő gondokat leszámítva - "jól érezzék magukat".

A legtöbb ember élete egy agárversenyre emlékeztet. (...) Minél gyorsabban futnak a kutyák, annál sebesebben száguld a műnyúl az orruk előtt. Hát éppen így viselkednek az emberek is. Éjjel-nappal erejüket megfeszítve dolgoznak, a végkimerülésig hajtanak; tornáztatják az elméjüket, semmilyen csalástól nem riadnak vissza, és mindenféle engedményre készek, hajszolván a maguk elé helyezett célt, melynek elérésétől sikervágyuk kielégítését, azaz elhallgattatását várják, mindenekelőtt pedig elismerést, gazdagságot, sőt, talán ennél is többet, megelégedettséget, lelki békét, (végre) szabad időt és életörömöt remélnek. De amikor szinte már a foguk között érzik a zsákmányt, "valaki" előbbre tolja (egy démoni Játékmester?), és a holnapból sohasem lesz ma; mindig ott lesz az új cél, amely még több szabadsággal, pénzzel és örömmel kecsegtet, de még több törtetést, árulást és megalkuvást követel.

Az emberek az idők során elveszítették a tiszta szemlélődés képességét, a dolgokon való elmélkedés örömét, és elvárják, hogy a titkok maguktól nyíljanak meg nekik. Mire megismerkedünk a környező világgal, lehet, hogy a varázs helyét a megszokás foglalja el. A mindennapok monotóniájában érzéketlenné válunk a rendkívüli jelenségek befogadására; a csodák éteri élvezetére. Azt mondják, a gyermekben még megvan ez a befogadási képesség.

Egy angol szerző szerint oltárt kellene emelni a csöndnek és a nyugalomnak, mivel a csönd a világnak az az eleme, amelyből az igazán világos és tökéletes dolgok születnek, hogy az Élet fényességébe lépve, teljes pompájukban uralkodjanak. (...) Ha igaz a mára már megkopott régi közmondás, hogy hallgatni arany, beszélni ezüst, akkor ugyanannyi joggal azt is mondhatnánk, hogy a szó az idő gyermeke, a csönd pedig az örökkévalóságé. Az emberi gondolat a csöndben növekedik, ahogy a fák az éj sötétjében.

Mindnyájan naponta átéljük a teremtés csodáját. De mivel megszoktuk: ennek tudata nem árasztja el a bensőnket. Lehet, hogy ifjúkorunk, mely csupa elvágyódás volt, később az emlékezetben megszépült: de az öröklét forrása buzog belőle, és mindazok rejtett hangja, kik előttünk éltek és szenvedtek ugyanott. Ezért, még ha távol is élünk szülőföldünktől, az emlékek tovább gyarapítják lelki nedveinket, táplálnak minket, mint gyümölcsfa törzsét. Ez a halottak szörnyű ereje, másíthatatlan és írhatatlan hajtásokat fakaszt életünkbe, új gyümölcsök nőnek belőlük életünk fáján.

Kiűztek a paradicsomból. Azóta - kezdet óta - keresem. Van. De mindig másutt, nem ahol én. Ezért sodródom tétova szélfútta levél.

Oly sok kedveset kaptam tőled: majdnem mindent. Oly keveset adhattam neked: majdnem mindenem.