Nagy István Attila

Valahol elhagytad az arcomat, s most én se tudom, milyen vagyok.

Így állok előtted s várom: tenyeredbe veszel s mintha hosszú útról érkeztem volna lélegzeted melegében visszatér belém az élet.

Hiányzol. Az életemből, az ágyamból, a vonuló felhők futásából, az ébredő nap első sugaraiból. Hiányzol a tárgyakból, amelyeket megérintek, hiányzik a tükrömből az arcod. (...) Nehéz csönd nyomja szívemet.

Ha velem vagy szomorú szívvel hajnalodik várakozna még az éjszaka hogy betakarjon bennünket - vágyainkban hullámzik a tenger szemedben kacagnak az álmok mert a valóság ezerarcúbb mint a legszebb látomás: maradj velem mindhalálig.

Arra gondolt, hogy nincs erő hatalmasabb, nincs szenvedély pusztítóbb, nincs szerelem tisztább, nagyszerűbb, mint az övék. Minden asszony hazudik, amikor azt mondja: ellobban a szenvedély, megcsúnyul a szerelem néhány együtt töltött év után. Nem pusztulhat el! Jelképpé vált a számára ez a közös szemlélődés. Kiemelkedtek a hétköznapok szürkeségéből, a dolgok fölé kerültek. Föntről olyan szokatlannak tűnt minden: a házak, az emberek, az utcai nyüzsgés. Aprónak, jelentéktelennek. Az emberek értelmetlenül szaladgáltak, tele voltak nyugtalansággal, feszültséggel. Hiányzik belőlük a bizonyosság. Nem valamilyen vallásos kötődésre gondolt, hanem a szerelem nyújtotta biztonságérzetre.

Ki tudja, hogyan, miből keletkeznek a hullámok? Jönnek, erősödnek - hatalmasak, gyönyörűségesek. Aztán kiérnek a partra, elvesztik erejüket, megsemmisülnek. Mint a szerelem.

Úgy szomjaztam a tisztaságra, mint a homok a vízre. Nem tudom, mikor rontottam el. Tartom befelé a tükröt és iszonyodom. Ez vagyok én! Oszlophoz kellene kötöznöm magamat, hogy megerősödjön a gerincem!

Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.