Nagy István Attila

Ha híres felfedező lennél, egyszer még magadra is lelnél.

Mihelyt belép az ember a társas viszonyokba, egy mások által megírt, rendezett s az egyén által kissé átalakított szerepet játszik. Akár otthon, akár a munkahelyén - mindenképpen álarc van rajta. Ha szórakozik, ha "maradandót" alkot, az elképzelt szerep szerint cselekszik, beszél, gondolkodik. Rettenetes a végkövetkeztetés, de igaz.

Miért kell mindenre szavakat keresni, mindent körülírni, meghatározni? Miért kell a jónak nevet adni? Minden szó, amit ilyenkor elmond az ember, hétköznapivá szürkíti az ünnepet.

A lepréselt pillanatok lassan kihullanak az emlékezetből: valami jó volt megremegett tőle a hangom hol vagy már te világot felfedező szerelem?

Nyakadba csókoltam a vágyat s örökös foglyod maradtam ódivatúan olykor nevetségesen felfedező voltam mert testedre vágyakozva magamat is megismertem nemcsak akartam hanem mertem is egy életre megszeretni.

Az öröm nem beszél, hanem nevet. Nem ad szárnyat a gondolatnak, csak a bánat szónokol.

Akkor vagyunk igazán nagyvonalúak, ha nincsen más lehetőségünk.

Hányszor így volt már: hiába vártam az óvatos lépéseket, csak a csend nőtt bennem, te elmaradtál.

Ha kinyújtanám a kezem, elérnélek, pedig birodalmak húzódnak közöttünk.

Ha nem látnám a mélységet alattam, még büszke is lehetnék magamra.

Az ember élete során elérkezik egy olyan ponthoz, amikor fontos lesz, hogy ki is volt valamikor. Milyen hatások alakították, milyen bánatok és örömök, lázak és gondolatok hevületében formálódott a lélek.

Kár, mindig akkor döbbenünk rá arra, hogy valaki vagy valami a mienk volt, mikor elvesztettük.

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandón a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, a helytelenül végiggondolt gondolat.