Nagy István Attila

Jobban megértve a körülöttünk nyüzsgő valóságot, hamar rájöhetünk, hogy egy hatalmas folyamban úszunk valamennyien, amelynek a partjait sem látjuk mindig, s amelynek a sodrása ellen nem tudunk védekezni. Úszhatunk bölcsen és okosan, ügyesen és ügyetlenül, elmerülhetünk és megmenekülhetünk. Élvezhetjük a habokat, a folyóvíz kellemes simogatását. Mindent tehetünk, egyet kivéve: nem fordíthatjuk meg a folyót, nem parancsolhatjuk meg neki, hogy folyjon visszafelé.

Miből építkezik az ember, amikor úgy érzi, romokban hever körülötte a világ? Az általa belátható környék, a végiggondolható gondolatok, a megélhető érzelmek. Arra gondol, hogy talán mégis akar tőle valamit az élet, ha eddig meghagyta. S elkezdi magát újraépíteni. Megkeresi az első téglákat, leveri róluk a régi, töredezett habarcsot, óvó kézzel végigsimítja valamennyit. Új kötőanyagot kever. Előtte gondosan alapot ás, mélyebbet az előzőnél, mindent többször is megmér. Ezúttal nem olyan felszínes, mint először volt, most már tudja, hogy sokszor századmillimétereken múlhat a siker.

Hiszek az egyetlen folytatásban, a megszülető kettős magányban, hiszek az egyetlen menedékben, a körülfolyó reggeli fényben, hiszek az illatodban, félve mozduló mámorodban, a hajadban, ha felragyog: átölelnek a csillagok.

Hányszor hagysz még el amíg én is belátom nincsen helyem a világodban eltévedt holdja vagyok a hozzád vonzó hatalmas erőnek.

Ha most elmennél, utánad kószálnék én is, mert magaddal vinnéd a keskeny ösvényeket is, amelyeken elbotorkálok naponként hozzád.

Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele.

Hiába minden szó, ha lemostad magadról az érintésemet, ha nincsen semmi, amiből az én arcom visszanéz rád minden pillanatban.

Szeretnék vétkezni veled - s aztán reggelig gyónnám bűneimet.

Áztatom magam az esőben - senki se látja könnyeimet.

Reménytelen, reménytelen - dobogja bennem a félelem, mert arcod, kezed, szíved nélkül, az életem a csendbe rémül.

Szeretnék a szemeddel az arcomra nézni, tudni, hogy te is látod: nincsen más út, csak amelyik hozzád vezet.

Vidd magaddal erdő csendjét virágoknak harmatkelyhét vidd magaddal madár röptét esti csillag színezüstjét összeomló fehér vállad vidd magaddal gyáva vágyad felejtésre kárhozottan nyíljon bánat mosolyodban.

Köszönöm a szóra bírt hallgatást, a kamaszos ölelések lázát, bőröd forró kitárulkozását, köszönöm két kezed puhaságát, csókjaid mélytengeri gyöngyét, az első rózsa puha szirmát, jó szavaidnak esti csöndjét, tekinteted felgyújtó varázsát.

Elrejtem magam hogy megtalálhass alkonyatból vetek neked ágyat kiszólok érted az éjszakámból elengedlek ha a hajnal lángol tűnődő ujjaimmal vigyázok ne riassza el a csönd az álmot.