Nagy István Attila

Olyan az arcod, a szemed is, ugyanúgy simogat a kezed is, úgy lobban fel benned is a vágy, mint a nyári kazalban a láng.

Minden leszek, ha akarod, csak nyugtasd rajtam szemed, s érints meg minden pillanatban, hogy megéljem a holnapot.

Mintha két ember lakott volna benne; az egyik az igent mondta: a világot csak a rend alapján lehet berendezni; csak ami kiszámítható, elemezhető, értékelhető, az ér valamit. A másik élénken tiltakozott: a világ csak hangulat, a felületi szépségek, kellemességek, ízek, illatok maradnak az emberben, a többi hiábavaló küzdelem, a lökdösődésben, a harcban kicsorog ujjaink között az élet. Kapcsold ki hát a logikát, oldódj fel a létezésben!

Megláttalak, s újra tudtam, csoda vagy minden rezdülésben, amely felizzik, ha szívemre talál.

Milyen jó lett volna, ha a hangodba burkolózom, s megtelik zenével a lelkem, szimfónia zeng, ha rád gondolok.

Téged kereslek a világegyetem eltakart zugaiban. De magába zárt a féltékeny kozmosz, szemedet csillagnak akarja.

Ne menj még! Belevesztem bőröd igézetébe, ujjaid nyílt vallomásaiba, szeretem szellemed kereső gesztusait.

Megálltam szemben veled, s elállt a lélegzetem. Úgy néztél rám, mint amikor szárnyat bont a szerelem. Nem tudtam betelni veled.

Bezártalak magamba, s most nem menekülhetek, szöknék már, de nem lehet, fogva tart a képzelet.

A mosolyod nélkül befelhősödik minden égbolt szerte a világon.

Földrészek kéklő távolsága, tengerek zölden gyűrődő hullámai, az idő és a tér közöttünk.

Mit is mondhatnék: magamra hagyott a világ, körülfalaztak az évek, s a repedéseken csak a könny, csak a bánat szivárog át.

Mi lesz velem, mondd? Szemem fényét félelem fakítja, mellkasomban buta álmok. Karnyújtásnyira, mégis távol: hiányzol az éjszakámból.