Nagy István Attila
1947. október 27. — magyar költő, irodalomtörténés
Olyan az arcod, a szemed is, ugyanúgy simogat a kezed is, úgy lobban fel benned is a vágy, mint a nyári kazalban a láng.
Minden leszek, ha akarod, csak nyugtasd rajtam szemed, s érints meg minden pillanatban, hogy megéljem a holnapot.
Mintha két ember lakott volna benne; az egyik az igent mondta: a világot csak a rend alapján lehet berendezni; csak ami kiszámítható, elemezhető, értékelhető, az ér valamit. A másik élénken tiltakozott: a világ csak hangulat, a felületi szépségek, kellemességek, ízek, illatok maradnak az emberben, a többi hiábavaló küzdelem, a lökdösődésben, a harcban kicsorog ujjaink között az élet. Kapcsold ki hát a logikát, oldódj fel a létezésben!
Megláttalak, s újra tudtam, csoda vagy minden rezdülésben, amely felizzik, ha szívemre talál.
Milyen jó lett volna, ha a hangodba burkolózom, s megtelik zenével a lelkem, szimfónia zeng, ha rád gondolok.
Téged kereslek a világegyetem eltakart zugaiban. De magába zárt a féltékeny kozmosz, szemedet csillagnak akarja.
Ne menj még! Belevesztem bőröd igézetébe, ujjaid nyílt vallomásaiba, szeretem szellemed kereső gesztusait.
Megálltam szemben veled, s elállt a lélegzetem. Úgy néztél rám, mint amikor szárnyat bont a szerelem. Nem tudtam betelni veled.
Bezártalak magamba, s most nem menekülhetek, szöknék már, de nem lehet, fogva tart a képzelet.
A mosolyod nélkül befelhősödik minden égbolt szerte a világon.
Földrészek kéklő távolsága, tengerek zölden gyűrődő hullámai, az idő és a tér közöttünk.
Mit is mondhatnék: magamra hagyott a világ, körülfalaztak az évek, s a repedéseken csak a könny, csak a bánat szivárog át.
Mi lesz velem, mondd? Szemem fényét félelem fakítja, mellkasomban buta álmok. Karnyújtásnyira, mégis távol: hiányzol az éjszakámból.