Idézetek a vallomásról
Védtelenül megyek utánad, A gyengémet régen kitaláltad. Megbabonáz a szemedben a hatalom, Ördögöd van, angyalom.
Meglelni téged olyan volt, mint rájönni, hogy mégsem vagyok süket, néma és vak, bár megtanultam úgy élni. (...) A legnagyobb félelmem most az, hogy még ha mindketten megérjük is a százat, sem lesz elég időnk együtt.
Tudnod kell, hogy nem vágyom másik életre (...). Ez az élet vezetett el hozzád.
Szeretnélek boldoggá tenni, amiért fényem lettél a sötétségben. Az enyémnek akarlak tudni, és a tiéd szeretnék lenni. Szeretném, ha te volnál minden ébredésemkor az első, a halálos ágyamon pedig az utolsó, akit látok. Szeretném, ha ezentúl minden kellemes és kellemetlen emlékünk közös volna, amelyeket hosszú évek múltán, a kandallónkban lobogó lángokon merengve, nosztalgiázva idézhetünk. Mert te vagy az, aki jobb emberré tesz. Aki támogat, aki ösztönöz, aki megerősít, és aki mellett mindezek ellenére attól sem félek, hogy jelentéktelen ember maradhatok.
Az első csók. Két forró tenyered. Ahogy belülről megismertelek. Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis: szeretni jó.
Szörnyű rágondolni: ha nem találkoztunk volna, milyen zavartalan és szabályos lenne az életem.
Mióta vagy minden szín megváltozott mások lettek árnyalatai - miattad.
Hallok egy szívet. Vadul és rémítően zakatol. De mi olyan közel vagyunk, hogy nem tudom, az enyém az, vagy a tied, kedvesem!
Ma egész nap csak téged szerettelek. Szívemben tisztaság volt és béke.
Elvarázsolsz engem (...). Nem pusztán a szépségeddel, hanem a lelkedből áradó fénnyel és tisztaságoddal. Bolond lennék, ha nem tennék meg mindent azért, hogy elnyerjem a szíved.
A világ egyik nagy, igazi csodája vagy, mint a tűz, a vadvirágok vagy a tenger végtelensége. Különleges vagy a világban, és különleges vagy az én szívemben is. Soha nem lesz olyan pillanat, amikor nem foglak szeretni.
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod, ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy olvadsz és oldasz az öledben: ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Szükségem van rád... nem a szépségedért. Nem a mosolyodért, a nevetésedért. Nem a jókedvedért, az érintésedért. Nem azért, mert csodálatos veled a találkozás. Nem a tópartért, nem a templomért, nem az ölelésért. Nem a közelségért. Nem csak ezért. Hanem a rossz kedvedért, az aggodalmaidért, a fájdalmaidért. A fáradtan is szép arcodért. A szúrásodért, a kemény szavakért, a távolságért. Mindenért. Mindenért, ami te vagy.
Tegnap megláttam a csodát... Amit már hányszor szerettem volna szavakba önteni, elmondani. Hogy milyen. Hogy mit jelent. És most megláttam. Milyen egyszerű volt, milyen könnyen elmesélhetem. Mert ott volt ő velünk. Belőlünk, bennünk született. És ott láttam mosolyodban, nevetésedben, ott volt minden mozdulatodban, a felszabadultság élményében, az együtt megélt pillanatokban. És szép volt. Mindennél szebb. Mert te voltál. Mert te lettél maga a Csoda.
Facebook
Pinterest