Jékely Zoltán

Minden levéltársam hull, sárba repül. Meddig maradok még idefent, egyedül?

Tegnap még pénzem fektettem földbe haszonnal - Ámde mit ér? ...magam is földbe feküdtem azonnal.

Nagy Senki nyugszik idelent, az, aki azt hitte: Valaki - odafent.

Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz? - Ha egy reggel nem kelne fel a Nap, akkor volnék csak boldogtalanabb. De ebbe az irtózatos sötétbe belesütne emléked égi fénye, s mint a vakond a sűrű föld alatt, elindulnék, hogy megtaláljalak.

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember? - gyötört a vak számtani művelet s a végtelen elé az életemmel tettem vádló, konok minusz-jelet.

Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt? Kérdezgetem, mondogatom, és magam azzal vigasztalgatom, hogy e hiány gazdag hiány: Ki nagyobb úr a domb oldalán, mint én, akit - ha jössz - talán egyetlen csókod Krőzussá segít?

Csak tested illatát tudnám elfeledni, nem kívánnám magam miattad sírba vetni. De itt ég bennem és idéz, idéz, s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz!

Az ég mindennek bőven osztogat örömet s bánatot. De szívet, mely magától így gyötrődjék, mint az enyém, még senki sem kapott.

Az erdőn nincs virág, madárka sem kiált, de én, bús remete, mégis hívlak ide és úgy vágyom reád, mint egy szegény diák.

Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet az őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi?

Kerülj csak fényt, embert és társaságot! De egy kihalt utcában hirtelen rádront megválthatatlan árvaságod, s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven.