Idézetek a szomorúságról
Gitár, ha pengetlek, mért fájsz? Cipő, ha sétálunk, mért sírsz? S ha begombollak, te szép ing, mért kapkodok levegőért?
Miért van az, hogy a megalázottság jobban meggyötri (...) az embert, mintha valami gonoszságot követett el?
Az egyedüllétben az a jó, hogy senkinek sem vagy a terhére, senkinek nem kell aggódnia miattad, nem kell kettős szorongásban élned, mert rosszul érzed magad, és mert a másikon látod, hogy szenved, amiért rosszul vagy.
Sokféle szenvedés van a világon, és senki nem ússza meg szenvedés nélkül, ne gondoljuk hát, hogy különlegesek vagyunk.
A bú egyetlen kincs, amelyet A szerelemtől örököltem; S e kincset híven őrzi szívem, (Mert a sziv üresen nem állhat, Kell, hogy legyen mindig lakója, Akár öröm, akár búbánat;)
Rám valahogy minden fordítva hat, és fordítva működöm. Fordítva látom a világot. (...) Mindig más voltam, mint mások. Emiatt mindig rosszul éreztem magam. Nem maga a különbözőség zavart, hanem az, hogy egyedül éreztem magam ezzel.
Már ismerem az emberi viszonylatok koordináta rendszerét az érdekek bonyolult szövevényét érzelmek tarkabarka mértani alakzatainak felívelését s mélybezuhanását - és egyre szomorúbb leszek.
Őszi éjben, őszi délben, Óh, be könnyű Sírva, sírva leborulni.
Ősz van. A lombok még az ágakon kinek panaszoljam el a bánatom Ki érti meg hogy minden mondhatatlan A semmi ágáról is leszakadtam.
Ragyog a homokpad, forr a sűrű hab. Rád gondolok, rád: látjuk-e egymást? A semmibe nézek, szívem megszakad.
Egyszer egy este történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (...) Nézzenek rám. Olyan vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán valami kis fény... valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent.
Most arcomon az ájult, régi láz: Létembe látok könnyes ablakon S szeretnék élni bús hallgatagon, Míg lelkemen: a sima tó felett, Mint halász, ha kapott kedvező szelet, Egy régi emlék gyöngyöket halász.
Az ajka itt mar édesen, A haja ide lebben, Az egész asszony itt pusztít, Itt, itt: az én szivemben. Bosszút itt áll az életért, Aknát itt ás a multnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, bár mélyén olvadt érc hevül, de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, nem mutatja, mit rejt belül. Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem. A tárna összedől, és kincsei a mélyben maradnak menthetetlenül.
Olykor emberfeletti az a küzdelem, amit nap mint nap egyetlen mosolyért vívunk. Olykor tengernyi az a könny, amit magunkban, befelé sírunk.
Facebook
Pinterest