Koncz Erzsébet

Nincs nagyobb börtön, mint a saját fizikai valóságom. Bábból előbújó lepkeként szeretném széjjelrobbantani a testem, és kiszabadulni belőle, hogy végre szabad lehessek, és ne szorítsanak a határaim. Túl kicsire szabták őket. A szó konkrét értelmében nem férek a bőrömbe.

Miért gondolom mindig, hogy ez most más lesz? Miért lelkesedem be mindig túlságosan ennyire? Túl naiv voltam már megint. Mindig túl magasra emelkedem, ahonnan nagyon nagyot lehet esni, én meg esem is. A kérdés: az aktuális szakadék most milyen mély?

Egyre kisebb gyerek leszek, annak ellenére, hogy rohamosan öregszem. Egyre nagyobb a korkülönbség én és én között. Nyújtják ugyan a kezüket egymás megmentéséért, de túl nagy szakadék van közöttük. Közöttünk.

Valaki megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért rettegek már a dolgok elején a végétől?! (...) Legalább azt tudnám, miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rámszakadni a semmiből a végtelen magány.

Folyton próbálom megtalálni magam, de mindig csak másokra akarok hasonlítani. Persze tudat alatt, mert én amúgy senkire NEM akarok hasonlítani. Olyan akarok lenni, mint én. De az milyen? Miért nem ezt tanítják az iskolákban?

Időnként hihetetlenül rám tör a magány. Ilyenkor konkrétan azt élem meg, mintha egy komplett szakítás szerencsétlenebbül járt fele lennék. Fele. Valaminek - valakinek - a fele vagyok egyedül. Pedig nem is szakítás ez, hanem csak a legjobb barátomat veszítettem el. Mégis újra és újra átélem a szakítás fájdalmát.

Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, meddig tart. Nem látom a végét. A jövő számomra már nagyon rég elveszett. Csak az itt és most van, a múlttal megmérgezve. A jövő ismeretlen. Félek az ismeretlentől. A holnaptól. Minden egyes elkövetkezendő perctől.

Valami védőurkot szeretnék. Azt hiszem, egy társ formájában, hogy kössön ide a valósághoz, mert egyedül, ha nincs mellettem senki nehezékként, akkor elszállok, feloldódom a nagy semmiben, szétesem.

Szánalmas, hogy milyen kétségbeesett kapaszkodással próbálok szeretetet kicsikarni valakitől. Mindegy, hogy kitől. (...) Közben pedig pont az ellenkezőjét csinálom: elriasztok mindenkit, vagy pedig én magam akadályozom meg, hogy bárkivel bármilyen kapcsolatba lépjek.

Igyekszem minél inkább őszinte lenni. Legeslegelőször magunkkal kell őszintének lennünk, és azután már másokkal is sokkal könnyebb lesz.

Amikor beszélgetek valakivel, akkor olyanná válok, mint ő. Nem vagyok én. Nem vagyok olyan erős, hogy legyek. Mármint nem vagyok olyan erős, hogy beszélgetés közben megtartsam önmagamat.

Ha valakinek adok, úgy érzem, mintha törlesztenék valamit. Ezért mindig többet kell adnom, mint kapnom, akkor áll helyre az egyensúly.

Frusztráló, amikor beszélgetek valaki olyannal, aki egyszerűen nem hagy szóhoz jutni! Ez így nem is beszélgetés! Csak ő beszél, én pedig reagálnék, de nem hagy.

Ha valaki már régen adta jelét, hogy szeret, akkor én úgy érzem, hogy már nem. Főleg, ha közben másnak is adott szeretetet. Ezért nekem folyamatosan kell az, hogy mások éreztessék a szeretetüket velem, különben elvész, és ezzel együtt én is.