Idézetek a szomorúságról
A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel, a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el.
Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli - marja a hegyek felől a szél: ébredő utak között, színes vetések és virágos mákföldek fölött lengetem hajnali szomorúságom.
Annyira szomorú vagyok. Olyan nagyon szeretnék szerelmes lenni, szeretve lenni. Úgy érzem, ez mindig csak másoknak jut, nekem soha.
Örömmel s fájdalommal Számot vetett örökre, S ezentul ugy jár a világba', mint Testetlen árnyék, mint lélektelen test.
Könnyű a sok szívbéli nyomorúságról olvasni és azt képzelni, hogy az ember mindezt hősiesen elviseli, de ha magunknak kell átélni, az már nem olyan kellemes.
Nem magamért sírok én: testvérem van, millió, és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri, ami jó.
Úgy vélem (...), hogy az emberek és az emberiség legfőbb feladata az, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyek felvetődnek az életben. Nem hiszem, hogy túlontúl sokat kellene merengenünk és boronganunk a halálról és az emberi szenvedésről. Szembe kell néznünk az elmúlással, és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy enyhítsük az emberi szenvedést ebben a világban.
Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom.
A rút világnak gondja van, minden embernek gondja van, a sok angyalnak mind gondja van s az Istennek is gondja van, mert mindenkire gondja van. S így múlik el a szép s a jó az ember mellől nyomtalan.
A világ színei kifakultak. Elképzeltem egy nagy töltőtollat, amint egyszerűen kiszippantja az ég kékjét, a fák zöldjét, a zebrán áthaladó férfi barna kalapjának színét, míg végül az élet filmje csak fekete-fehérben fut tovább.
Homlokod mögül el, messze űzöd emlékeid mardosó méhraját, ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek keserű, sós, mardosó harmatát.
Istenem! Azért voltam-é kevés ideig boldog, hogy örökre boldogtalan legyek?
Egyedül feküdtem le, miután otthagytam egy férfi meleg ágyát. Egy férfiét, aki szeretett, és akit szerettem. Egy férfiét, aki emiatt többé nem vette fel a telefont. Egy férfiét, aki, miután tizenhárom éven át próbált megismerni és megérteni mindent velem kapcsolatban, ezen a ponton feladta, és már meg sem akart ismerni.
Boldog szerettem volna lenni, mint mindenki; vágyam csak ennyi, aztán már boldog sem. Csak Én. Boldogtalan, vén, hiú lény, és az értelmét megkeresni, hogy mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány?
Szomorúnak tűnök, mert nincs bátorságom ahhoz, hogy elmeneküljek tőled. Azt hiszem, nem akarom tudomásul venni az igazságot: neked én semmit sem jelentek, csak egy álom vagyok. Te szeretsz játszani az élettel, nem félsz semmitől, még tőlem sem. De szeretném, ha tudnád, én nem egy tárgy vagyok, sem egy kisbaba.
Facebook
Pinterest