Idézetek a szomorúságról
Az ember arra törekszik, hogy azzá váljon, amiről úgy érzi, beteljesíti az életét, vagy arra vágyik, hogy mások elismerjék és elfogadják őt. De bármily keményen küzdünk ezekért a dolgokért, még ha meg is szerezzük, nem tudjuk megtartani. És ez okozza minden szenvedésünket. Eredetileg azonban e szenvedés nem létezik. Az egész az elménkből származik, úgy, ahogyan a forró útról felemelkedik a délibáb, és igazinak tűnik. Ha szenvedek valami miatt, és azután meghalok, a szenvedésem is eltűnik. Amikor ráébredünk arra, hogy a szenvedés az elménk terméke csupán, és nincs független létezése, akkor nincs többé szenvedés és gyötrelem.
Befelé zokogsz. Dideregtet a bánat. Könnycseppkőbarlang.
Tudod fiam, mi jutott (...) eszembe? Nagy kár, hogy csak királyoknak van dinasztiájuk. De mi úgy tűnünk el az életből, mint a vízbe dobott kő.
Mindig a jók mentek el, akik nem féltek mosolyogni, akik nem féltek szeretni.
A lelkében még mindig a magány fekete szele fúj.
Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.
Szeretsz? De én megint magam vagyok S mint elhagyott halott Kit senki, senki nem viraszt Fölérez, éled ujra bennem Szerelmem - Sikong és te nem hallod azt. Nem hallod azt se meg soha Mikor szólitlak, hívlak, vágylak, Nevedtől hangos a szoba Ahol a sóhajtásaim tanyáznak.
A szemem könnyben ég, hiszen megbántam már százszor is mit elkövettem rég.
A tragédiák az élet nagy lesből támadói: akkor vetik az emberre magukat, amikor az éppen a legkevésbé számít rá.
Ma fáj kinézni. Köd az ablakon. A szó nekem ma durva, színtelen. Karomra hajtom álmodó fejem, S a némaság meséit hallgatom.
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előle, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni. (...) De bárhogy küzdök ellene, mindig (...) győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem".
Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.
Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen.
Amikor szenved az ember, jobb, ha elfogadja, hogy szenved, hiszen a szenvedés attól még nem fog elmúlni, hogy nem vesz róla tudomást.
Nyomorultnak találod magad, mert azt hiszed, senkinek sem kellesz, tehát engeded, hogy nyomorultul bánjanak veled, csak azért, hogy valahogy egyáltalán bánjanak veled. (...) Ám valójában azért nem kellesz senkinek, mert te magad érzed nyomorultnak magad.
Facebook
Pinterest