Idézetek a szomorúságról
Áztatom magam az esőben - senki se látja könnyeimet.
S hiába bánkódsz, az igazak lehelte felhő nem segít a te könnyeiden - az én szememmel kell kisírnod mindent, hogy érted el ne pusztuljon szivem!
Egy hangvilla két ága vagyunk S mégis, ha egymásra nézünk, Néha rekedten száll föl a szomorúság.
Úgy emlékezett rá, mint ébredéskor az álmaira szokott az ember, mint valami visszahozhatatlanra, amely minden lélegzetvétellel egyre jobban távolodik.
Két boldogtalan ember nem teheti boldoggá egymást - egyszerűen csak megduplázzák boldogtalanságukat.
Üres vagyok, mint körülöttem a korhadt csend. Kemény kavics a szájam sarkában a megzsugorodott izomcsomó, alattomosan lapul a helyén, nem rándul.
Könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.
Gyerekként az ember igazságtalanságnak tart mindent, ami szomorú.
Valahányszor kikívánkozott belőle a sírás, visszafojtotta könnyeit, hogy aztán éjjel kitárulkozó őszinteséggel suttogja el bánatát a holdfénynek, olyankor a sós cseppek lassan elkacskaringóztak az ajkáig, ő lenyalogatta és szipogott. Határozottan hitt benne, hogy odafent létezik az igazság, a hold az. (...) Ő az, aki meghallgatja és megérti.
Azt éreztem, hogy ez a nap egészen más, mint az összes többi nap, nem hasonlít egyikhez sem, még az ég színe sem ugyanaz - sokkal szomorúbb.
Az a belső, vészterhes boldogtalanság... olyan, mint egy vérmérgezéses kar, fekete és dagadt. Le kell vágni, hogy a méreg kárt ne okozzon.
Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.
Semmi elviselhetetlenebbet nem tudok elképzelni, mint amikor valakit meglátogatnak a sajnálkozó és saját problémáikkal teli ismerősök.
Hányszor mondta nekem, hogy egy férfinak, egy igazi férfinak nincs joga megtörni... eltűrni, hogy a bánat elpusztítsa. És hányszor a lelkemre kötötte, hogy higgyem el: az idő majd elsimítja, rendbe hozza. Olyan gyakran emlegette, hogy tudtam: ő már alulmaradt.
Amikor nagyon szomorú vagyok, egy fantáziavilágot hívok segítségül, ezt a képzeletbeli életemet szövögetem gondolatban, amiben mindig minden úgy van, ahogy az életben nincs, de ahogy szeretném, ha lenne. Ezzel vigasztalom magam, amikor a valóságban nem találom a boldogságomat.
Facebook
Pinterest