Idézetek a szomorúságról
Bárcsak ne lenne ennyi ideje az embernek gondolkodásra! Nem szeretem, ha van időm gondolkodni. Olyankor mindig elkeseredem.
Hála volt benne és szomorúság. Hála a szépségért, amit Isten a világnak adott, és szomorúság, mert akivel mindezt a szépséget megosztani érdemes lett volna, nem volt többé ezen a világon.
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
A tragédia gyökeres változás az életünkben, amely mindig ugyanahhoz a fogalomhoz kötődik: a veszteséghez. Amikor valamilyen veszteség ér bennünket, hiába próbáljuk visszaállítani azt, ami már elmúlt. Jobban tesszük, ha kihasználjuk az így keletkező hatalmas űrt, és megtöltjük valami újjal.
Lehetnek szomorú pillanataim, zavaros gondolataim, de fölöttem itt van a nagy Én, aki mindent ért, és nevet a gyötrődéseimen.
Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről.
A világ mindenütt ugyanolyan, csupán lényegtelen eltérések mutatkoznak a különféle helyeken elszenvedett szörnyűségek között.
A szenvedés, ha együtt fogadják, ha együtt viselik, akkor öröm.
Gyerünk, vegyétek csak el a kedvem! Legalább könnyebb lesz így felszállnom, Bárhova nézek, csak azt látom, Hogy nem boldog soha senki sehol!
Furcsa... az ember azt hinné, hogy amikor szörnyűségek történnek, minden más megszűnik, például pisilni sem tudsz, enni sem és inni sem, de ez így nem igaz. Mintha te és a tested két különböző dolog lenne, mintha a tested elárulna és tovább pörögne idiótán, állatiasan, víz után szomjazva, szendvicsekre vágyva, a mosdóba szaladgálva - mialatt az egész világod darabokra hullik.
Borzasztó úgy élni, hogy még hazudni sem tud az ember magának valami kicsike, talpalatnyi mennyországot.
Mintha ma minden Szomorúbb lenne... (...) Mintha a napfény Nem tündökölne... Mintha a szívem Meg volna törve...
Minden egyes könnycseppel, mit Hullatunk, Kevesebb lesz, folyton fogy a Bánatunk; S minden egyes szálló sóhaj Visz belőle valamit... - Hej, az idő, hej, az idő Tűrni lassan megtanít, Lassan-lassan megtanít...
Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (...) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott - de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.
Mert magamért sose méltó még az élet se: még a halál se.
Facebook
Pinterest