Fekete Gyula
1922. február 26. — 2010. január 16.
író, újságíró, szociográfus
A rög lehet nagyobb a hegynél - gondnak lehet nagyobb. Nem a hegyben botlik meg az ember.
Az már a rendszer válsága, ha a polgárok többsége mást akar, mint amit tenni kényszerül.
Minél tisztább a demokrácia, minél nagyobb szabadságot ad a kisebbségnek - egyáltalán: minden más véleménynek is - az önkifejtésre, annál kevesebb - s kisebb - hibát követ el, s annál inkább képes helyrehozni tévedéseit.
Az ember a sajgásokra figyel, amelyek csábítják vissza a régihez. Könnyen megfeledkezik róla, mennyivel különb az új. Igen, mert az újat többnyire csak értelemmel fogja fel, csak tudja - a régit érzi is.
Ritkán igaz, amit sűrűn bizonyítanak.
Két felnőtt ember, aki nem bír meglenni egymás nélkül, miért nem bír meglenni egymással?
A test legtürelmetlenebbül mindig azt követeli, amire leginkább ráéhezett. A szellem, a lélek törvénye valahogy más; annak evés közben jön meg az étvágya. Ha azt koplalásra fogják, lassan az igények is elsorvadnak; éppen a koplalástól múlik el a szellemi éhségérzetünk.
Aljasságaim egyike, hogy ha szerelmes voltam, akkor is megtetszett más nő; mintha ez a dolog teljesen független volna attól, hogy valakit szeretek. Poligám hajlamok, mondják erre cinikusan az okosok. De ez hazugság, mert azonosítja valamiben a nőket; olyan nőket azonosít, akik még csak nem is mérhetők egymáshoz. Azoknak egyszerű ez, akik minden nőben csak a nőstényt látják, igényük sincs többre. Azoknak is - ha vannak ilyenek -, akiknek csak egyetlen nő van a világon, s az az övék. De én ebben a dologban sosem tudtam jó lelkiismerettel eligazodni. Pedig nehezen viselem el, ha a lelkiismeretem nem tiszta. Skizofrén vagyok férfinak, ez a valóság.
Nem lehet a női szépséggel betelni. És mind másképpen szép - nekem azok a nők a legszebbek, akik a maguk módján szépek -; fájdalmasan, gyötrelmesen szépek tudnak lenni.
Olykor az ember maga sem tudja, szerelmes-e hát, vagy csak a mirigyei követelőznek, de van ennek egy biztos próbája: a távolság. A szerelmet felszítja, a kívánságot elaltatja.
Számtalanszor tapasztaltam: a szerelmi párharcban a nőknek sokkal fejlettebbek az ösztöneik, és jobbak a reflexeik. Mindig kerül náluk kijátszatlan adu. Legalább is addig kerül, míg ki nem játsszák az utolsót.
A párválasztásnál a véletlennek alig lehet szerepe. Tehát a szerelemnek sem? Annak a fajtának, hogy "meglátni és megszeretni pillanat műve volt" csakugyan kevés az esélye, de hát ennek a fajta szerelemnek csak a kitalált történetekben van esélye. Megkívánni, azt igen, azt lehet egy pillanat alatt, akár még fényképről is, kivált, ha az illető szép hölgy elég csupasz. De megszeretni?... Maga a fogalom is folyamatot jelez - megszeretni -, s nem is percekkel mérhető folyamatot. Ami vagy bekövetkezik, vagy sem, ha megkívánja, s akár meg is kóstolgatja egymást a lány meg a fiú.
Csodálatos katalizátor a szerelem; minden létező energiának, amely az ember sejtjeiben fészkel, megsokszorozza a hatásfokát. Valóságos érzelmi detonáció; felszabadítja a latens energiákat is.
Nem biológia a szerelem (akkor az állatok is szerelmesek lehetnének), hanem pszichológia. (...) Mert az benne a csudálatos, a gyönyörű, hogy (ez még biológia) ezer és tízezer hozzám való fiú közt itt van ez az egyetlenegy (most jön a pszichológia), aki ezer és tízezer hozzá való lány közül csakis engem akar, engem választ, engem szeret, és végleg elszánta magát, hogy hozzám kösse az életét. Így leszünk egymásnak a legfontosabbak... épp ez a szerelem! Amikor a lány meg egy fiú eljut odáig, hogy kölcsönösen, egyik a másikat a világon mindenkinél fontosabbnak érzi.
Vettem már észre máskor is: ha az élet nagy dolgaiban mindenáron okos akarok lenni, végképp összegubancolódnak bennem a csupa okos gondolatok. Ha innen kezdem a szálakat felfejteni, ha onnan, biztos, hogy ehhez a gubanchoz jutok el. Minden szemszögből csalogat valamiféle megvilágosodó igazság, és minden igazságban csakugyan van valamennyi igaz is. De valahogy sohasem fenékig igaz az igazság.