Idézetek a szomorúságról
Tudod kedves, ha rám nézel fénytelen szomorú szemmel, úgy vagyok én is egyedül minden kérdésemmel.
Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá.
Az életben több a boldogtalanság, mint a boldogság. És ezért könyörületes, hogy az élet nem tart örökké.
Üres a fejem, a lelkem árva, Egy nehéz súly húz vissza a magányba, És hatalmába kerít engem a bánat, Teljesen felemészt az önsajnálat.
Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tűnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.
Hogy is felejtheti el egy felnőtt ember olyan tökéletesen a fiatalságát, hogy egy szép napon már egyáltalán nem emlékszik rá, milyen szomorúak és szerencsétlenek lehetnek néha a gyerekek! Teljesen mindegy ugyanis, hogy az ember egy eltört baba miatt sír-e, vagy pedig valamikor később azért, mert egy barátját veszíti el. Az életben sohasem azon múlik a dolog, miért szomorkodik az ember, hanem csakis azon, hogy milyen mély a szomorúsága. A gyermeki könnyek, istenemre, nem kisebbek, és gyakran súlyosabbak, mint a felnőttek könnyei!
Ki egykor, mint én, oly boldog vala, S többé reménye sincs, hogy az lehet: Annak felejtés ad csak enyhülést, Nem a te képed, jó emlékezet!
Ha majd az ősz összegyűjt minden bánatot, s vele a lelkemet behinti csendesen: eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Szerettelek és szeretlek - akarom, hát elfeledlek. Eltemetlek, de megtartlak régi szépnek, drága dalnak.
Hol van a te régi kedved, És mosolygó gyermek álmod? Sírsz-e? sírj, ha nem nevethetsz, Rég ohajtott köny szemedben, Rózsakendő kezeidben, Sírj, s töröld el könnyedet.
Az emberiség boldogtalan. Úgy, ahogy van.
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a múlt meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
Mennyire lehet egy élet bizonyos, biztonságos, ha egy ilyen apróságtól, mint egy kifakult rongyszőnyeg eltűnése, az ember úgy érzi, minden szétesett, elveszítette irányát, minden szomorú lett és félelmetes?
Nem követelem meg, hogy az egész világ boruljon gyászba, ha én tudathasadt, depressziós, undok és béka vagyok, de ilyenkor azért a minimumra kéne csökkenteni az örömködést, házasulást, kamatyolást. Illendőségből és tapintatból.
Senki nem fájhat, csalódhat, tévelyeghet helyettem.
Facebook
Pinterest