Idézetek a szomorúságról
Csak egyszer élünk, mire meghalunk, rég meghaltunk már; mert ha megöregszünk, ha elmúltunk huszonöt évesek, a kutya sem vesz észre minket.
A megfigyelés némiképp megszabadítja az embert a bánattól és az önsajnálattól, minél jobban figyelünk másokat, annál kisebb a saját fájdalmunk.
Tudom, nem voltam szívderítő társalkodó, és könnyáztatta tekintetem, kialvatlan karikás szemeim híven tükrözték világfájdalmamat. Hagytam, hogy szabadon leváljanak rólam, senkinek a barátságáért nem kívántam könyörögni. És tényleg, egy idő után jöttek helyette mások, olyanok, akiknek nem számított a nincstelenségünk, az anyagi kiszolgáltatottságunk.
A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni.
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, Ami még nemrég lelkemig hatott; Mi lett belőlem? Emberek közt járó, El nem siratott, bús élő halott.
Sötét a perc. Még sötétebb a bú a percbe zárva, akár bogár a borostyánba.
Minden, amiben hittünk, Oda-van, oda-van, oda-van És szerencsés És boldog, ki csak önmagáért Boldogtalan.
Ne sírj befelé, mert azok a könnyeid méreggé válnak! Ne sajnálgasd, ne gyűlöld magad! Ne pocsékold nagy erődet, azt másra kéne fordítanod!
Az ember sohasem azért lesz szomorú, mert a bánat kívülről rátör - hanem mert belülről csinálja. Az érzéseink sohasem kívülről szakadnak ránk, hanem belülről. És belül mindig azt érezzük, amit megengedünk magunknak!
A bánat pillanata nem válik bénító fájdalommá, hacsak nem kapaszkodunk belé és adunk hozzá negatív gondolatokat, képzeteket.
A könnytől homályos szem olykor világos vallomás.
S mintha üvegből volna könnyem, olyan súlyosan hullanak cseppjei, csörrennek a csöndben, mint földhöz vágott poharak.
Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (...) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk... És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.
Majd ha nyárfa-testben élek, rezgő lombbal hintelek, majd ha árny leszek, kísérlek, ha koporsó, rejtelek, ha tűz leszek, melengetlek, ha fény leszek, áldalak, ember vagyok és szeretlek, minek is bántottalak?
A hírnév elmúlik, azután isten veled, nincs több hírnév. Elmúlik. Mindig is tudtam, hogy csapodár, így hát jó, hogy ezt is megtapasztalhattam legalább, de nem ebben élek.
Facebook
Pinterest