Idézetek a szomorúságról
Szívemet hagyom hidúl; Lásd, hogyan mégy rajta át, Mert alatta tenger a bú, S a sohajtás fergeteg.
Az emlék is csak emlék a lemondások rozsdával belepték a csendet is...
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítaná tőlünk őt az ég...
Ne higgye, hogy ha nemlétezőnek tekinti őket, egész életére megmenekül a szomorú dolgoktól.
Siratom, hogy sírsz, De én Éjszaka vagyok S a reggelre fogom rá a könnyeimet. Siratlak, mert élsz, Siratlak, mert bőszen kutatod Sírnivalódat, Siratlak, mert az enyém vagy, Siratlak, mert másként nem lehet, Siratlak, siratlak, siratlak.
Az éber észlelés az érzékelés és figyelés közvetlen módja. Elvileg pillanatról pillanatra észleled, mit érzel. Észleled, hogy szomorú vagy, vagy vidám, nyomott vagy izgatott stb. Az esetek többségében azonban észlelési képességed álomba merült. Egész életedben jól kellett viselkedned, nem volt szabad kimutatnod, hogy milyen a hangulatod, nem volt szabad nyafognod, mindig az utolsó morzsáig meg kellett enned az ebédet, engedelmeskedned kellett, nem volt szabad sírnod, szorgalmasan kellett tanulnod, és így tovább. A saját érdekedben többé-kevésbé kikapcsoltad magadban annak tudatos észlelését, hogy milyen érzés is például jól viselkedni, engedelmesnek lenni, szorgalmasan tanulni. Ezek ugyanis többnyire inkább rossz érzések voltak: korlátozóak, untatóak, szomorúak vagy egyszerűen fájdalmasak. Nem jó dolog a szomorúságot és fájdalmat folytonosan érezni. A megoldás tehát kézenfekvő volt: kikapcsolod az észlelést. Hogy ne érezz, ne tudatosítsd magadban az érzéseidet. Az észlelés és tudatos megélés helyét a racionális mérlegelés foglalta el. Persze hogy ésszerű dolog kijárni az iskolákat, ellenkező esetben soha nem sikerül megfelelő helyet betöltened a társadalomban, stb. Ez ad erőt neked, és ha elég keményen mondogatod magadnak, a saját észlelésed hangját már nem fogod hallani.
Csak ne add át magad a bánatodnak! (...) Nem vagyunk urai az életnek, de módunkban áll harcolni vele. Igyekezz mindenhez jó képet vágni.
Nincs nagyobb keserűség annál, mint ha öregen látjuk, hol rontottuk el az életünket.
Rongyos lett az ingem, foldozd meg. Rövid az örömöm, toldozd meg. Kösd meg a nyakkendőm, kibomolt. Emeld fel a szívem, leomolt.
Sötét van bennem mint a kő belsejében nincs hely a fénynek.
Egyetlen éjszaka sem tartós, egyszer vége lesz, elhalványul a sötétség, akár a bánat és az emlékek.
Sötét szememben könnyed örökké ragyog.
Ki nem ismeri a bánatos érzést, mikor sokévi távollét után hazaérve, mindent olyan ósdinak, elhagyatottnak látunk, és panaszosan szól hozzánk minden tárgy, gyermekkorunk jó ismerősei; minél vidámabbak a hozzájuk fűződő emlékek, annál mélyebb bánat fogja el a szívünket.
Régi nóták kezdenek halkulni, Régi álmok csöndesen fakulni, Régi szemek tűnt napokba néznek: Álom, álom, rossz álom az élet.
Megyek utamon némán, csendesen S merengek édesbús emlékeden, Lábam a sápadt avart zörgeti, Szemem el nem sírt könnyel van teli.
Facebook
Pinterest