Idézetek a szomorúságról
Van egyfajta szomorúság, melyet nem lehet megvigasztalni, mintha örökké lekésett volna valaki egy isteni légyottról, s azután nem érdekli többé semmi igazán.
A legsúlyosabb bűnt követtem el, mit ember elkövethet. Sosem voltam boldog.
A semmivel naponta szembenézek. Didergő meztelen szivem nem védi rég igézet. Ember vagyok. Szem és tudat, ki lát, hall, érez, eszmél. Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyűbb lehetnék. Légy ölelő part, menedék veszendő életemben, kevés, ha nem lehetsz elég, de mégse hagyj el engem.
Búra s örömre születünk; Aki ezt megérti jól, Bárhová megy, nem botol.
Nem tudom szavakba foglalni érzéseimet, hogy ma reggel nem búcsúzhatok el tőled, akit oly nagyon imádok. Ha eszembe jut, hogy többé nem láthatlak, a szívem megtelik fájdalommal. (...) Összetörik a szívem a gondolatra, hogy olyan messzire mész. Mindig annyira kedves voltál hozzám, és sohasem sértetted meg az érzéseimet... és rettenetesen fogsz hiányozni. De őszintén hiszem és remélem, hogy boldog leszel és sikeres, akárhova vezessen is sorsod.
Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna.
Egy bánatba süllyedt ember mindenki számára teher, még azokéra is, akik korábban szerették. A magunk bánatánál csak mások bánatát nehezebb elviselnünk.
A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik - árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek.
Háttal ülök rég magamnak előttem részeg pohár táncol kihagy a szívem mert megütöttem a keselyű miért köröz fölöttem.
Nem jó, ha az ember sokat van egyedül, mert észre se veszi, de összerakódik benne a bánat.
Csakugyan milyen bölcs dolog, ha aki rendkívüli helyzetbe kerül, tartja a nyelvét, és nem kiáltja ki hebehurgyán, mennyire bántja ez a helyzet! A világ nagyon jól megérti azt a folyamatot, ahogy valaki elpusztul táplálékhiánytól: de alig akad néhány, aki felfogja és követni tudja, hogyan őrülhet bele ember a magányosságba.
A lélek kültelkén lobogva izzik csak szívem gyertyacsonkja, az árvaság külvárosában meggyökerező éjszakában.
Bütykös karmok tépik le húrjaink, hegedűink némán zokognak a falon, és mi sírunk és félünk a sötétben, mert nincs barátunk.
Van olyan bölcsesség, ami szomorúság; de van olyan szomorúság, ami eszelősség.
Szomorú bámészkodni ténferegve, mások felett felragyogó egekre, mások felé forduló mosolyokra.
Facebook
Pinterest