Herman Melville

A kitűzött célomhoz vivő úton vassínek vannak lefektetve, s a lelkem kerékvájata ezeken rohan. Feneketlen szakadék fölött, hegyek hasadékos szívén át, zuhatagok medre alatt, tévedhetetlenül dübörgök előre. Nincs akadály, nincs egyetlen hajlat sem vaspályám útján!

Lett légyen egy ember értelmi fensőbbsége bármekkora, sohasem veheti át a gyakorlati, közvetlen uralmat más emberek felett külsődleges fogások és fedezékek nélkül, amelyek önmagukban többé-kevésbé mindig érthetetlenek és alantasak.

Senki emberfia nem érezheti teljességgel önmagát, csak behunyt szemmel, mintha a sötétség volna lényegünk igazi eleme, bár a világosság rokonabb lényünk földből lett felével.

Nincs a világon semmilyen tulajdonság, aminek ne az ellentéte adná meg a jellegét. Semmi sem létezik önmagában.

Nem tudom miért van; de nincs az ágyhoz fogható hely bizalmas közlésekre, barátok között. Férj és feleség, úgy mondják, itt mutatják ki egymás előtt a lelkük legmélyét; s némely öreg házaspár gyakran csaknem reggelig cseveg fekve, régmúlt időkről.

A Bűn, ha megfizeti az útiköltséget, szabadon utazhat, passzus nélkül; míg az Erénynek, ha üres a zsebe, útját állják minden határon.

Bár úgy tűnik, a látható világot sok tekintetben a szeretet formálja, láthatatlan szféráit a félelem szülte.

Nagy szívek néha egy pillanat határai közé, egyetlen mély görcsbe sűrítik azoknak a sekély kínoknak összességét, amelyek gyengébb embereknél egész életükre eloszlanak.

Az öregkor mindig éber álmú: mintha az ember annál kevésbé kötné le magát olyasmivel, ami hasonlatos a halálhoz, minél hosszabb ideig ölelte az életet.

Az élet nem más, mint úton lenni hazafelé.

Jobb sikertelennek lenni az eredetiségben, mint sikeresnek az utánzásban.