Herman Melville

Háromszorosan boldogok azok, akik az óceán közepén, egy még felfedezetlen szigeten élnek, és még soha nem keveredtek fertőző kapcsolatba a fehér emberrel.

Alig szedtük ki mi halandók e világ roppant tömegéből hosszú gürcöléssel kicsi, de értékes ámbraolaját, s utána fáradt türelemmel alig tisztogattuk meg magunkat szennyétől, s alig tanultunk meg élni a lélek tiszta szentélyeiben, alig jutottunk el idáig, mikor - Ott fúj! - fellövell a szellem, s mi elvitorlázunk, hogy megküzdjünk egy másik világgal, és újból végigjárjuk az ifjú élet megszokott öreg útjait.

Ki képes a szivárványban meghúzni a határvonalat, ahol véget ér az ibolyaszín, és elkezdődik a narancssárga? Jól látjuk a színek különbözőségét, de pontosan hol is megy át az egyik a másikba? Ugyanígy van ez az épelméjűséggel és az őrülettel is.

Úgy vélem, az, amit itt a földön az árnyékomnak neveznek, valójában az igazi lényem. (...) Úgy vélem, hogy testem csupán jobbik énem üledéke.

Némely lélekben egy catskilli sas lakozik, amely egyaránt alá tud merülni a legfeketébb szakadékokba, és kiszáll belőlük ismét, és láthatatlanná válik a napsütötte tereken. És ha örökké a szakadékban szálldos is, az a szakadék a hegyekben van; így hát a hegyi sas legmélyebb bukórepülésében is magasabban jár, mint a síksági madarak, ha a legmagasabbra emelkednek is.

A gondolkodás nyugalom, békesség, vagy legalábbis annak kellene lennie, de szegény szívünk túlságosan zakatol, szegény agyunk túlságosan lüktet hozzá.

Van olyan bölcsesség, ami szomorúság; de van olyan szomorúság, ami eszelősség.

Az a halandó ember, akiben több öröm van, mint szomorúság, nem lehet igaz ember - nem igaz ember, vagy fejletlen lelkű.

Mindenkinek vannak kétségei; sokan vannak tagadók; de kétségeik és tagadásaik mellett keveseknek jutott ki a megérzésből. Kételkedni mindenben, ami földi, s megérezni némely égi dolgokat; ez az összetétel nem szül sem hívőt, sem hitetlent, hanem olyan embert, aki mindkettőt pártatlanul szemléli.

A vihart megező, vihart jósló teljes szélcsend talán szörnyűbb magánál a viharnál, hiszen a szélcsend burkolata és borítékja a viharnak, s magában foglalja azt, mint a látszólag ártalmatlan puska a végzetes lőport és golyót és robbanást...

Ha az ember soká távol van a keresztény világtól, és a civilizációtól, visszajut abba az állapotba, amelybe Isten helyezte, vagyis a vadság állapotába.

Álmaink távoli titkait hajszolva, vagy gyötrelmek között űzve azt a démont, amely egyszer vagy másszor minden emberi szív előtt elúszik: ha ilyesmi után loholunk e kerek föld körül, akkor végül vagy kopár útvesztőkbe keveredünk, vagy ott maradunk fele úton zátonyra futva.

Vannak olyan különös időszakok ebben a furcsán zűrzavaros históriában, amit életnek nevezünk, amikor az ember az egész világmindenséget egyetlen nyers ugratásnak látja, bár a tréfa szellemességét alig-alig fedezi fel, és nagyon erős a gyanúja, hogy az ugratás az ő rovására történt. De semmi sem csüggeszti el, és semmi sem látszik vitára érdemesnek. Felhabzsol minden eseményt, minden hitet és vallást és rábeszélést, minden kemény látható és láthatatlan dolgot, bármilyen bütykös is az (...). Ami pedig a kisebb nehézségeket és bajokat illeti, váratlan szerencsétlenségek jelentkezését, élet és testi épség veszedelmét; mindezt s magát a halált is, csupán huncut, jóindulatú ütögetésnek és vidám hátba veregetésnek érzi, amit a láthatatlan és megmagyarázhatatlan öreg tréfamestertől kapott.

Az emberi őrültség gyakran felettébb ravasz és macskaszerű. Mikor az ember azt hinné, hogy elszállt, talán csak valami még finomabb formát öltött.

A nevetés a legokosabb, legkönnyebb válasz, mindarra, ami furcsa; és akármi történjék is, az embernek megmarad a kényelme - az a csalhatatlan kényelem, hogy minden eleve el van rendelve.