Idézetek a szomorúságról
Az emberi szenvedés olyan, mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret, amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket.
Rosszkedvünk hosszú telére pillanatnyi tavasz jön csupán, egy eltévedt fecskefütty, ami végigrezeg minden kiégett szobán.
Néha egy szó segítene, de nem kapom meg. Vagy azért, mert nem figyelnek rám, vagy azért, mert nem is sejtik, hogy hiányzik nekem, vagy azért, mert nem tudják, mi az a szó, ami feloldja a bajomat.
Elfeledett álmok, tönkrement életek, Szétszakadt családok, fájó történetek, Őszinte szó nem szép, nem őszinte a szép szó, Ne csupán pillanatra, mindhalálig légy jó.
A gyávaság, tudod, olyasmi, amiért öregkorában fizet meg az ember. Csak akkor kezdünk visszagondolni azokra a dolgokra, amelyeket megtehettünk volna, de nem tettünk meg. A saját, nyugodt biztonságos életünk egyszer csak végeérhetetlen ürességnek, veszteségek sorozatának látszik. Annyi minden lehetett volna, de semmi sem lett. (...) Most már tudom, a szerelemhez erő kell. Bátorság kell hozzá, hogy szeretni tudjunk.
Nagyon sok ember boldogtalan, de mégsem megy mindegyik világgá.
Amikor az ember bánatos, semmi sem jelenthet oly enyhítő balzsamot, mint ha az övéhez hasonló gyötrelmekről hall!
Szívverésem sorsot perdít ki helyéből, emlékek rongyai fel-fellobognak, arcom behidegszik gyermekkoromba, belefészkel napjaiba letűnt keservem, s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe.
Feledd, feledd a képzelt szép világot, Nézd a magast, a fénynyel telt eget, Vagy édesb tán a végtelen üdvénél, Könyezni multad romjai felett?
A bánatot a legnehezebb elrejteni, mert az akkor is megmutatkozik, ha az ember azt hiszi, hogy tökéletesen leplezi.
Ha szíved ellepi, mint hófúvás, a bánat S a szenvedély korbácsa vagdal, E dühödt szeretőt a közönyös világnak Zajába ki ne vidd magaddal. Meg ne alázd magad! Átveheti-e bárki Búdat, vagy elkeseredésed? Lelki sebeidet könnyelműen ne tárd ki Az emberek bámész szemének.
Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan.
Az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tükröződik a szemedben, vagy mindent megér, vagy egy ócska petákot sem.
Magam vagyok mindenütt a világon, magam vagyok jártomban s megpihenten, magam vagyok, hogy nincs ebben se párom, magam vagyok mindentől elfeledten, magam vagyok, ha sértést kell viselnem, magam vagyok, ha könnyem elzokogtam, magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Néha mindannyiunkat hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amin sehogy sem tudunk úrrá lenni. (...) Rádöbbenünk, hogy elmúlt a mágikus pillanat, anélkül, hogy csináltunk volna valamit, s az élet többé nem fedi fel előttünk csodáit.
Facebook
Pinterest