Idézetek a szomorúságról
És boldogok a fellegek, Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg! Milyen halványan lengenek! Álomraj és sóhajsereg, Ha emberszívből felremeg, Nem ily szelíd. A szív beteg.
Soha nem hittem, hogy a bánat tud olyan erős lenni, mint a fizikai fájdalom. Mikor elkap hirtelen, olyan, mint egy görcs, mint egy fogfájás, összegörnyedek, mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet, hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék, széttépnék valamit, vagy a földhöz verdesném magam, az segítene.
Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó; Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája.
Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke. Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebbülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres.
Elbúcsúzott a háztól és azoktól, akiket szeretett, nem nézett vissza (...). Minek azt látni, mint lesz egyre kisebb, egyre távolibb minden és mindenki?
Az ég mindennek bőven osztogat örömet s bánatot. De szívet, mely magától így gyötrődjék, mint az enyém, még senki sem kapott.
A dolgok megtörténnek. Soha nem egyetlen pillanat műve, tudom jól, de mindig van egy pont, ahol átfordulnak. Nap mint nap megbántják az embert, a kis fájdalmak felhalmozódnak, összeadódnak, és ezt észre sem vesszük egészen addig, amíg egy napon aztán arra ébredünk, hogy a szívünk szétreped a nyomástól.
Hó hidegébe takarózva vendégül jött hozzám a bánat.
A kesergés azt bizonyítja, hogy leragadtunk a múltban. De csak egy életünk van, ne pazaroljuk el.
Az ember olykor úgy tud vágyakozni, hogy égetőbben már nem is lehet. Minden csak bánatát képes fokozni, s fájó filmszalag lesz a képzelet.
Valaki mintha rám borulna Kétségb'esésem kínos éjjelén S ezer könyörgő könny ragyogna Bús orcáján, síró szemén... Valaki mintha mellém állna, Szép szeliden megfogná a karom: Nem tudom szétzúzni a szívemet. Hiába akarom!
Az élet árnyékait magunk vetjük azáltal, hogy a napfényben állunk.
Szomorú ünnep az, ha látlak. Ahogy az éjszakádba elmész, vacogó árnyékodban elvész a varázslat.
A dal olyan szomorú, amilyen szomorú az, aki hallgatja.
Elrepült a nővérképzőben töltött négy év, s már ott is sorakozott az ünnepélyes avatáson. A bátyja nem tudott eljönni, mert éppen szolgálatban volt. Nagyon nehéz leírni, milyen érzés, amikor mindenkinek ott van valakije, csak neki nem.
Facebook
Pinterest