Kálnoky László

Az idejében meg nem válaszolt kérdés örök kérdés marad.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk, a semmit nézve, szótlan, ébren, mint két fogoly az éjszaka fekete bársonybörtönében.

Néked mit vétettem, hogy már nem akarod szerelmem? Mást ölel téjszín fehér karod; hajad szép függönyét most másra takarod.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit kérek, fordítva téve, lassan öljön, megvonva tőlem kívánt bájait, s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. Nem kell se bordélyház, se kínzókamra. Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Ki arcát megtalálja, egyedül csak az lesz kiváló, függetlenül életkorától, s kinccsel viselős,
mit - ha férfi, ha nő - világra szül. "Arcáért - kurta mondás, de velős - negyvenen túl mindenki felelős."

Vannak peches emberek, akik egész életükön át megrekednek a járulékos tehetség vonalán, mert ott kezdték el, nincs lelkierejük, vagy sajnálják a befektetett pénzt és időt és nem változtatnak pályát idejében. Megrekednek, és életük végéig nem azt csinálják, amit legszívesebben csinálnának.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, bár mélyén olvadt érc hevül, de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, nem mutatja, mit rejt belül. Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem. A tárna összedől, és kincsei a mélyben maradnak menthetetlenül.

Az idő szintjei... Termek, ahol szót sem érdemlő célokat idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

Megváltásban kár volna hinned, húzódj hát barlangodba vissza. A valóság csak meglegyintett. Temetkezz gyötrő álmaidba.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal. Utánad néztem, míg csattant a zár, furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal, és elpusztított Édenébe zár.
Közeledtén álmatlan éjszakámnak, amely naponta mély gyomrába nyel, rám ront emléked, és elönt a bánat. Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Szomorú bámészkodni ténferegve, mások felett felragyogó egekre, mások felé forduló mosolyokra.

Tudom már, hogy érdek miatt minden kötelék szétszakad s nevetséges, hogy a reményből egy kevés, a legkoldusabb szív sarkában is megmarad.

Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár s közönyt és hallgatást kapott cserébe, számodra most is nyitva, de ne nézz be, hisz odabent nem ég a régi láng már. Ma minden apró árulásodat jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten, hányszor hazudtál s én hányszor tettettem, még sincsen vád és nincsen bűntudat s egyszerre értelmetlen és üres lett, ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.

Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak; szívem pokol, megmutatom, hogy ég; de hisz tudod, választóvíz szerelmem, melyben megtisztul az érzékiség. Nekem szabad egyedül Érted égnem; mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.

Az a kis ember ott belül ugrál, torz fintort vág, nevet; fejedben lakik, agyvelőd az ágya, ablaka szemed. Ha torkod sírás fojtogatja, s keserűséged könnybe gyűl, szemtelen hangján felkacag az a kis ember ott belül.