Kányádi Sándor

Nagyváros, nagyváros, ne csábíts te engem, maradok holtomig, itt, ahol születtem!

Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem?

Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban.

A gyerekeknek minden javakból a legjobbat szoktuk juttatni - a versekből, az irodalomból is azt kellene.

Már csak magamat benned és magamban téged óvlak ameddig célja volna még velünk a fönnvalónak.

Vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmarad.

Rigófüttynek volna jó, Lenni bár egy hangnak, Jönni-menni volna jó, Akárcsak a harmat.

Kit szeressek, ha nem téged?

Úgy fogok meghalni hogy még az utolsó sóhajtásomat is visszafogja...

Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék.

Ballag már az esztendő, vissza-visszanézve, nyomában az öccse jő, vígan fütyörészve.