Petri György

Az angyal a részletekben lakik.

Szabad-e bármit nem gondolni el? És ha nem, ki büntet meg és mivel? És ha szabad, ki mondja, hogy szabad?
Lehet-e soha nem igaz szavad? Rulett-e a rulett, ha nem forog? Lehet-e fontos egyetlen dolog?

Lassú sétánk kifelé az életből, ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság, ahogy elmaradozunk, összébbverődünk, előresietünk és félreállunk - érdemes figyelmünkre.

Minden olyan végtelenül idegen. Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, sőt már síremlékét is belepte borostyán. De ne búslakodjatok, édes feleim, az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.

Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ nem a tudásban végződik? Mit tud az, akiben az utolsó kérdés burjánzik, a már nem kérdés
- amire felelet nincs, csak megoldás?

Minap óvatlanul kinyitottam a tévét. Azóta is kamillás vattával borogatom az agyam.

Ideje volna felnőtté válnom. Jobb későn, mint soha. Habár? Lehet, hogy jobb soha, mint későn.

Oly mindegy, hogy mibe halok bele: végességem, mulandóságom tudata elég ahhoz, hogy élvezzem az életet.

Én vagyok bűnös, én tettem sokat, hogy elpusztítsam mennyországomat, mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba, azt hittem, vehetek mindent magamra. (Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?) Nem tudom, nem tudom... Tiszta ész? Kikezdi a valóságot, mint a penész: nos, ennyire vitte a tiszta ész.

Nézek, nézek, nézek hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba - - - olykor olvasok is (nem jelekből, ó nem, csak könyveket, újakat ritkán; régebbieket). És semmi. Mindig semmi. Ismétlődő, értelmetlen jelek. Krónikus üzemzavar? Kétségb'esett üzenet? Ki tudja? Én mindenesetre így leszek mindentől, ha nem is szabadabb, mentesebb.

Amiben hittem, többé nem hiszek. De hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.

Érjen véget a szerelem, ha már nem tiszta tett, áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. Ha üledéke van, mit felzavar az első olyan pillanat, amelyben már nem tudunk békésen egyesülni valami egyszerűben.

Boldog szerettem volna lenni, mint mindenki; vágyam csak ennyi,  aztán már boldog sem. Csak Én. Boldogtalan, vén, hiú lény, és az értelmét megkeresni, hogy mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány?