Idézetek az irodalomról
A könyvtárból könyveket hordok haza (...) és új, eddig ismeretlen világok kezdenek kibontakozni. Olvasok és olvasok és rábukkanok dolgokra itt-ott, amelyek, mint "hatalmas" és "egyéni" "érzések", "megfigyelések" éltek bennem, dolgok, amik "az enyémek", én bukkantam rájuk, úgy jöttek elő saját magamból, és akkor döbbenve kellett látnom, hogy ezeket előttem jártak már régen megérezték, meglátták, formákba öntötték. És itt kezdődik az, amikor az embernek a kezében lassabban kezd járni a ceruza.
Szememen keresztül mérgezett szavakat szívtam magamba, sokkal dúsabbakat, mint amilyeneket tudtam; s valami különös hatalom a szavak erejével újrateremtette bennem olyan őrültek történetét, akikhez semmi közöm nem volt, a marcangoló szomorúságot, egy egész élet lassú pusztulását: hátha megfertőznek a szavak, s halálos lesz a mérgezés? Szívtam magamba a szót, engem szívott magába a kép, s végeredményben csak az mentett meg, hogy a két egyidejű veszedelem kölcsönösen semlegesítette egymást.
Csábító örvény a virtuális kultúra, melyben jelen kell lennünk, de nem szabad elmerülnünk benne! Csak az a költészet, s az az irodalom az igazi, mely a szép életre mozgósít.
A mű a megítéléséhez szükséges távolságot csakis írója halála után nyerheti.
Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.
Mesélték róla, hogy egy ideig a bolondokházában is volt. Megtisztelték azzal, hogy bolondnak tekintették, de aztán kiengedték, mert rájöttek, hogy csak költő.
Igazi költőnek lenni egyet jelent az Istenné válással.
Azt mondják, arról írjunk, amit ismerünk, mintha az ember valaha is írhatna arról, amit ismer, mintha az ismeret elengedhetetlen volna, holott a legfontosabb a kívánság.
A fikció milliónyi apró igazságból épült üvegtorony, a homokszemcséket összeolvasztják, hogy egyetlen, csillogó hazugságot alkossanak.
Különös alkímia az írás. Azt hisszük, kitalálunk. Holott gyakran csak emlékezünk. Van bennünk egy másik, egy olyan emlékezet, amely az elfelejtett dolgokra emlékszik, és önálló, tőlünk független életet él.
Nem az az író, aki csak hihető dolgokat tud mesélni, hanem az, aki hihetővé teszi a meséjét, aki - leegyszerűsítve - ránk erőszakol egy olyan világképet, amelyben a szereplők viselkedése és tettei természetessé, elfogadhatóvá, mi több, elfogadottá válnak.
Az író elsősorban nem azért ír, hogy olvassák. Persze hogy szeretné, ha olvasnák. De elsősorban az írásért ír, mindenekelőtt azért, mert ez az ő létezési módja, mert így veszi birtokába - ő és a könyve - a valóságot.
A regény a szenvedély műve, szenvedély diktálja, és szenvedély lakozik benne. Először van az írásszenvedély - de persze erre válaszol az olvasásszenvedély. Az olvasásszenvedély, amelyről joggal mondta Larbaud, hogy bűn (és igaz, hogy némely könyv végére érve mintha részegségből ocsúdnánk).
Az írásszenvedély, amely olyannyira marcangoló, hogy bár az író olykor kínnal-keservvel írja az oldalakat, még jobban szenvedne, ha nem írna.
A tudományos-fantasztikus irodalom alapvetően a remény irodalma.
Facebook
Pinterest