Idézetek az irodalomról
Nem tudom, vajon igazi vagyok-e, vagy csak az egyik regényem hőse.
Az olvasás is gondolkozás, s az írás is beszéd.
Olyasmi foglalkozás az írás, mint a játék, a gyermek komolyan veszi, és bár semmi lényeges nem függ attól, amit nagy gonddal végez, afelől, hogy csak játék, még csakugyan elfárad bele.
Az irodalomban megvan a hit minden eleme: a komolyság, a belső történésekre való koncentráció, a dallam és a lélek rejtett mélységeivel való érintkezés.
Az író, ha valóban író, önmagából kiindulva és legtöbbször önmagáról ír, és ha a szavai jelentenek valamit, az csupán azért lehetséges, mert hű önmagához, a saját hangjához és ritmusához. A tartalom, a téma az írás mellékterméke, nem pedig a lényege.
A múlt pusztán nyersanyag az irodalom számára. Az irodalom maradandó jelen, nem újságírói értelemben, hanem abban az értelemben, hogy megkísérli a múltat az aktuális jelenbe emelni.
Az író a törzs kollektív emlékezete.
Az egyetem fontos tanintézmény, de nem az írók iskolája. Az irodalmat belső elmélkedés vagy lelki rokonokkal való társalgás révén sajátítja el az ember.
Nincs jobb módja az érzelmek feltárásának, mint a költészet.
Ezt szeretem a költészetben. Minél elvontabb, annál jobb. Azt, amikor nem vagy biztos benne, miről is beszél a költő. Van ötleted, de nem lehetsz biztos benne. Nem száz százalékig. Mindegyik szónak, amit nagy gonddal választott, lehet milliónyi különböző jelentése. Vajon ez egy másik gondolathoz vezető szimbólum? Vajon egy még nagyobb, még rejtettebb metafora része?
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.
Az előszó bosszant, mert művi úton akarja rám erőltetni azt a hangulatot, persze sikertelenül, amit az író - lustaságból vagy tehetség híján - nem volt képes megteremteni az első oldalakon, az utószó pedig egyszerűen hülyének tart, feltételezi, hogy nem értettem meg, mit olvastam - és megmagyarázza.
Aki irodalmi akar lenni, az esetleg lemondhat a humorról, a groteszkről és a fantáziálásról.
A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.
Minden egyes alkalommal, mikor úgy gondolom, hogy egy-egy történet már elnyerte végleges formáját, meghallok egy újabb változatot, amely még fantáziadúsabb, mint az előzők voltak.
Facebook
Pinterest