Idézetek az irodalomról
Én többet nem merek írni. Egyfolytában attól rettegtem, hogy írok egy következő könyvet és akkor bezzeg kiderül: csupán egy közönséges szélhámos vagyok.
Az idő, mely az elbeszélés eleme, az elbeszélésnek tárgyává is lehet; és ha túlzás is azt mondani, hogy lehetséges "az időt elbeszélni", azért az időről valamit elbeszélni nyilván mégsem olyan képtelen vállalkozás, mint amilyennek első pillantásra tetszett, s az effajta művet a "korrajz" mintájára talán az "időrajz" furcsa, ábrándos nevével lehetne illetni.
A zene időeleme csupán egyféle: az emberi, földi idő egy körülhatárolt részlege, amelybe ömlik, s kimondhatatlanul megnemesíti, felmagasztosítja. Az elbeszélésnek ezzel szemben kétféle ideje van: először a sajátja, a zenei, reális ideje, amely lefolyását, megjelenését lehetővé teszi, másodsorban azonban a tartalmáé, s ez az idő perspektivikus, mégpedig olyan változó mértékben, hogy az elbeszélésnek ez az imaginárius ideje megközelítően vagy teljesen egybeeshet zenei idejével, de csillagtávolságban is lehet tőle.
Az irodalom az egy szentség! Nem írhat csak úgy bárki könyvet!
Manapság már minden szar jogdíjas! Aforizmagyűjtemények, ismeretterjesztő könyvek, minden, minden! Halálra szánták a szállóigét! A régi szép idők verselői még halhatatlanná váltak azáltal, hogy soraik átmentek a köznyelvbe (lásd: "Országomat egy lóért!"), mára ennek vége! A szerző és a kiadó hozzájárulása nélkül tilos dúdolni, idézni, használni ama dalokat, gondolatokat, igéket, amelyeket szerzőjük felnyalt, begyűjtött, összeszedett innen-onnan. Ó, igen, a régi méreg! Ha valaki saját kútfőből teremt elő gondolatokat, nem védeti le még a rágondolás jogát is, hiszen - van miből! - bőven buzognak ötletei, és mert ilyeténképpen gazdag, hát adni s nem eladni akar.
Lehet, hogy az írók meghívják a szellemeket. A színészekkel és más művészekkel együtt ők azok a médiumok, akiket a társadalom elfogad. Olyan világokat teremtenek, amelyek sosem léteztek. Olyan emberekkel népesítik be a világokat, akik sosem születtek meg. Majd pedig meghívnak bennünket, hogy csatlakozzunk ehhez a kitalált világhoz. És mi csatlakozunk. Igen. Még fizetünk is érte.
Ha a lényegre akarunk szorítkozni, az író egyszerűen olyan fickó, akit azért fizetnek, hogy hazudjon. Minél nagyobb a hazugság, annál magasabb a tiszteletdíj.
A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel. (...) Lantjuk zengő dala, s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő alakját, míg az lányka, hajadon, míg menyasszony. A nő szívének történetével az esküvő után nemigen foglalkozik a költészet. Pedig a nő azután hasonlít legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja meg és őrzi meg a boldogságot, s azután gondoskodik arról, hogy folyton szebb legyen a világ.
Magáról az irodalomról úgy gondolom: az emberek játéka szavakkal, és a szavak játéka emberekkel.
Kezdetben volt a szó, a szó, a szó, Mellyel a fény medreiből szilárdan Az űr betűje mind kivonható; És a lélegzet párás medrein Áradt a szó, a szív előtt kitárva Élet, halál tulajdonságait.
A szerelem a regények kelléke. (...) A regények megszabják a szerepet, s azt el kell játszaniuk; példával szolgálnak, amit követni kell.
Ne azért írj, hogy elmondj valamit, hanem azért, mert mondanivalód van.
Mutassatok nekem egy hőst, és írok nektek egy tragédiát.
Olvasni nem azért érdemes, hogy "műveltek", hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.
A jó irodalom nemcsak az égbe röpít, de ugyanakkor földhöz is csap.
Facebook
Pinterest