Idézetek az irodalomról
Az írás gyakran nehéz dolog, de az ember néha úgy érzi, hogy elvarázsolták. Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik, és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak.
Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál, s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg.
Erdő, mező, hegy völgy, falu… minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő a gyermek?
Nem őszintén írni nehéz, hanem úgy élni, hogy mindig őszintén írhassunk.
Ritkán születik jó vers, ha a költő az üres papírra legelőször a saját nevét írja fel.
Némelyeknek az a dicsőségük vagy érdemük, hogy jól írnak, másoké pedig az, hogy nem írnak.
Minden író ember gyűjtöget: mondatokat, arcokat, párbeszédeket rakosgat el, helyszíneket rögzít.
Aki leszokik az írásról, az féltékenység nélkül tud gyönyörködni mások írott szavában.
Mindannyian a halhatatlanság kapujára lövünk tizenegyeseket, és néha több száz év is eltelik, mire a labda eldönti, a gólvonalon belül vagy kívül határozza-e meg önmagát.
Holtig incselegni fog velem a tudat, hogy Shakespeare idejében nem tekintették irodalomnak a színműveket. Ez jócskán hehe, nem igaz?! Minden kornak más a ponyvája, ám mindig a középszerűek az ördögűzők.
Soha még a legkiválóbb szerző sem vetett papírra két ilyen sikeres sort - a legmohóbb életrajzíró sem bukkanhatott soha ilyen szerencsés leletre. A szerelmes nő lelkesedése még az életrajzíróénál is nagyobb. Neki már a kézírás is mennyei üdvösség, függetlenül a tartalomtól.
A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Ők beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitűek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.
Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Dacolni van kedvem vele. Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszúrható; Márvány vagyok... ki rám lő: rólam Rá visszapattan a golyó.
Mindig legyen két jó könyv kezedügyében: ezt írd, azt olvasd.
A gondolat konstrukciója és kifejezésének képessége nyelvi, vagy ha akarod, tárgyi formában, az ember legszebb tulajdonsága.
Facebook
Pinterest