Idézetek az irodalomról
A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová, "beljebb" teszi önnön korlátozásának határait; nem mert bátrabb, emancipáltabb vagy függetlenebb volna, hanem mert gyanakvóbb, azt gyanítja, hogy ahová a Titok tábla tétetett, ott még nem titok van: hanem: hazugság.
Az írók - mi - szívesen hencegnek avval, hogy tízezer lelkük van - s ha eléggé tehetségesek, tán nem is hazudnak evvel nagyot. De akárhány lelkünk van is, testünk csak egy van. Ez fontos korlátunk nagyon. Mert így és csak így, a molekulák segítségével tudunk különbözni. És ezt, ezt a különbözést, szeretjük, szeretjük abban, akit úgy hívunk: ÉN.
Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.
Az a bizonyos fehér lap, az írók réme, az, amelyet tele kell írni, engem nem rémiszt, sohase is rémisztett. Az a mindennapi, ott a reggeli íróasztalnál, az persze igen, jobb megijedni, mint félni, de az író voltom sose okozott gondot.
A mondat, az én gyakorlatomban, se nem szép, se nem nem szép, se nem jó, se nem nem jó (gonosz), hanem a mondat: van. És a szerkezet az, amely a terheket viseli, amelynek "meg kell oldania magát", az az, amely a létért küzd, illetve nem ily heroikusan: a létért illegeti magát.
Soha nem éreztem magamat a saját mondataimban úgy, mintha idegen ruhában járnék. Hol ilyen, hol olyan ruhákban, azt igen. Levetett ruhákban, agyonmosott ruhákban, jelmezekben, azt igen. Soha nem voltak identitásproblémáim; az általam leírt mondat az enyém, így gondoltam.
Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. A képzelet tapasztalatának és a tapasztalat képzeletének segítségével kerülhetek kívül azon, amin belül vagyok.
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Sohasem az elmélettől függ az írói mű értéke, hanem egyes-egyedül az író őserejétől.
Az irodalom hivatott arra, hogy az emberi viszonyokat tisztán állítsa elénk. Hogy rövidtávú érdekek és ideológiai torzítások nélkül őrizze meg múltunkat a nemzet emlékezetében.
Nem elég egy verset kívülről mondani, igazából belülről kéne tudni, érezni.
Az irodalom a valóságból táplálkozik.
Az írás magányos tevékenység. Az a gyönyörűség szüli, hogy az ember végre beszélhet.
A történetek, akár az emberek, pillangók, tojások, emberi szívek és álmok, szintén törékeny holmik, nem erősebb és tartósabb az anyaguk, mint huszonhat betű és egy marék jel. Vagy elmesélve csupán szavak a levegőben, hangot kapott ötletek.
Vannak szavak, amelyek leírásához, egymáshoz fűzéséhez az érzések adnak ihletet. Az érzések fonják össze ezeket a szavakat, mondatokat. Hiába kéri bárki, hogy írj valami szépet - lélek nélkül nem megy.
Facebook
Pinterest