Idézetek az irodalomról
Versben nemcsak a gondolat nem marad épen (...), de még az érzések is átszüremlenek a megolvadt szavak kohóján. A külsőségek egyszerre mind elesnek, és legbelül állunk, a lelki műhely legközepén, más formájú, más színű, más illatú, más értelmű dolgok vesznek körül, mint kinn a napvilágon.
Főleg azért keresem tehát a személyes érintkezést az olvasóval, hogy azt lássa bennem, aki valóban vagyok: a történet kiadóját - vagy legalábbis ennél nem sokkal többet.
Az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét félredobják vagy talán elő sem veszik - mert ilyen biztosan sok van -, de arra az egy-kettőre, aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.
Felnőtt ember se azért olvas mindig, mert irodalmat akar olvasni. Hanem azért olvas, mert fáj a feje, unatkozik, el akarja ütni az időt. Detektívregényt, krimit, ponyvát kap elő. Ne legyünk fennköltek, joga van hozzá. (Ezt egy ideig kétségbe vonták.) Az irodalomnak különben is nem a ponyva az ellentéte, ellensége, hanem a rossz irodalom. Az, ami megjátssza, hogy jó, de nem az.
Az irodalom mindig is a mindennapi köznyelvből építkezik, azt használja fel arra, hogy elmondjon vele olyan dolgokat, melyek a köznyelv nem-művészi hasznosításával elmondhatatlanok. Él és visszaél a köznyelvvel - ahogyan ez a modern költészetben különösen tetten érhető. Ez a visszaélés: a művészet.
A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.
Írni sokféleképpen lehet. Van, aki egy szobában ül és ír, nem csinál semmi mást. Ezek boldogok. (...) Aztán vannak, akik úgy forgatják a tollat, mint a tőrt és kardot, vérrel írnak. (...) Ezek az írók, akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot, ezek a boldogtalan írók, akik hatalmasok, mert van szellemük és erejük, de nincs bennük csend és áhítat, s ezért boldogtalanok. Ezek, akik le tudnak döfni egy szóval egy királyt, vagy a világrendet, de nem tudják kifejezni azt, ami az élet titkosabb értelme, az elragadtatást, hogy itt élünk a földön, a boldogságot, hogy nem vagyunk egyedül.
Általában csak azért mondják, hogy tetszett az első könyvem, hogy ne tűnjenek elfogultaknak, mikor a későbbieket szidják. Ez ugyanaz, mint mikor a fát olyan baltával vágják, aminek a nyelét a fa ágából faragták.
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni, Fájásokat fájón, fájlalva lebírni, De szeretek olykor s manapságig írni S fájó fájdalmamat imigyen kisírni.
Írásfüggő is vagyok, amikor pedig papírra vetem a gyengéimet, örömeimet, hülyeségeimet és nehézségeimet, valahogy mindent tisztábban látok. A mondatok, gondolatfüzérek olyanok nekem, mintha a homályos és zavaros víz alól egyszeriben egy saját építésű, szavakból épült hajón találnám magam. Ezzel a hajóval bárhová eljuthatok, vele még a legvadabb, zúgó, tomboló gondolatzuhatagokon is átevezhetek.
Azt hiszem, kétféle módon lehet regényt írni: az egyik módszer, az enyém, egyfajta "musical comedy" létrehozása zene nélkül, tökéletesen fittyet hányva a való életre, a másik pedig: egyszerűen csak mélyen belévetődni a való életbe, és rá se rántani semmire.
A próza morgó malom kelepe. A vers a szívnek hárfa-éneke. A próza mállik, szertehull ha régi. A vers örök, mint minden ami égi!
A költő nem őrzi meg, amit fölfedez; lemásolva nyomban elveszti. Ebben rejlik újdonsága, végtelensége és kockázata.
Miközben a regényalakot formáltam, egyre jobban megkedveltem benne az embert, és nem volt okom megölni őt, mert rájöttem, hogy egy komoly író nem ölhet meg egy regényalakot, ha nincs rá meggyőző oka.
Sokkal jobban ismertem benső vívódásában is Bertukát (...), semmint tévednék, amikor leírom: ez az életkörülményivel örökké elégedetlen, sokat és nagyon enerváltan képzelődő, asszonyian nagyra törő, szerencsétlen fiatal leány valami öröklött makacssággal, daccal akarta megmutatni a világnak, hogy odakerül a legnagyobb élő magyar költő oldalára!
Facebook
Pinterest