Idézetek az irodalomról
A költészetben megosztod magadat másokkal. Ha magányos vagy, fáradt és gyűlölöd az életet, akkor olvass el egy verset. Fel fogod fedezni, hogy te vagy a legértékesebb az egész világon.
Az a gondolat, hogy a tudomány csak a tudósokra tartozik, olyan tudományellenes, mint amilyen költészetellenes azt állítani, hogy a költészet csak a költőkre tartozik.
A tudósban is és a költőben is a gondolat elfogulatlanságát kell tisztelnünk.
Mindig is úgy hittem, hogy mi, írók, nem a tehetségünk miatt lettünk írókká, hanem annál a szerencsétlen körülménynél fogva, hogy nem lehetünk mások, mint amik vagyunk, és hogy magányos munkánk se több viszonzást, se több előjogot nem érdemel, mint amennyit a suszter kap azért, hogy cipőt csinál.
Az írói mesterség talán az egyetlen, amely annál nehezebb, minél régebben gyakorolja az ember.
Sohasem ismertem olyan tollforgatót, aki szégyellte volna a foglalkozását. Azok, akik ismernek bennünket, tudják, micsoda szeretetteljes és testvéri szellem honol körünkben. Amikor néha valamelyikünk fölemelkedik a világban, mi sohasem támadunk rá, vagy mosolygunk rajta ilyenkor, hanem örvendünk barátunk szerencséjének.
Mindig irigyeltem a festőket, mert restek és némák maradhattak, nem kellett nekik semmilyen nyelven megszólalni, felolvasni, csak állni mélán, okos tekintettel a saját kiállításukon a mellett a pasas mellett, aki megkérdőjelezhetetlen szakértelemmel méltatja elévülhetetlen munkásságukat, holott hiába: az egész közönséges mázolás csupán, színek és formák egybekenése, tubusok halomba rakosgatása. De bezzeg megírni egy regényt szabott határidőre, és amikor nem megy, az éjszaka közepén kihajolni egy mondatért a friss levegőre, visszamenni a bekezdésbe, és nem találni azt a helyet, ahova az a mondat illene, ezért bezzeg nem sajnált engem senki, csak én magamat.
Aki nem akar önmaga lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet.
Minden író, de különösen, akik újságírók eredetileg, azt a képzetet igyekszik kelteni, hogy tudásuk nagyobb, mint amekkora a valóságban.
A költészet az ember létezésének egyetlen konkrét bizonyítéka.
Amit beszélünk, azt elhordják a szelek, ami írva van, az megmaradhat örök időkre.
Kísérletet teszek arra, hogy rögzítsem, hogy mi minden jár a fejemben. Terápiának sem utolsó. Amíg írok, képes vagyok rendet rakni a bensőmben, és érzem, egyre inkább érzem, nagy szükség van, később pedig végképp nagy szükség lehet rá. Az írás erősebbé tesz. A megfejtett gondolat és a megválaszolt kérdés megerősít. Amíg gondolkodhatok, erősebbnek gondolhatom, elég erősnek érezhetem magam az élethez is, és a meghalás elviseléséhez is.
Igyekszem kellő távolságtartással és öngúnnyal írni magamról, ahogy ilyen esetben elvárható, azon túl persze mély együttérzéssel és önimádattal, ahogy magunkkal bánni szoktunk.
- Amikor az ember először lépi át az író szellemvilágának küszöbét, amikor az ember először vet pillantást... - Igen, az ember úgy érzi magát... - Mint a csillagvizsgáló (...). - Amikor egy új bolygó jelenik meg a távcsöve látóterében.
Ha egy történettel le akarjuk kötni az olvasó figyelmét, akkor a mesének állandóan előbbre kell haladnia. Sőt, ismerve a mai olvasó türelmét, száguldania kell. Úgy szökkenni szikláról sziklára, mint a kőszáli zerge. Ha valamit gyűlölök, akkor az olyan elbeszélés, amelynek első fejezetében már-már megbarátkoztunk a főhőssel, és halványan érdeklődni kezdünk további sorsa iránt, mire a második fejezetben a mese visszatér a hős nagypapájának viselt dolgaira.
Facebook
Pinterest