Kontra Ferenc

Minél hátrább kerül az ember tudatában egy történet, annál tisztábban ragyog fel, amikor előkerül.

A végén nem az ellenség szavára emlékezünk, hanem a barátok hallgatására.

A feketelistát először az érzékeli, aki szerepel rajta.

Aki csak úgy lapoz néhányat, az menthetetlenül kiesik a történetből.

Nem kell bűnösnek lennünk ahhoz, hogy bűntudatunk legyen.

Egy napon minden népet arról fognak megítélni, hogy fáikkal miként bántak.

A lustálkodás az ember kreatív állapota.

Minél idegőrlőbbek a hétköznapjaink, minél inkább úgy érezzük, kihasználnak bennünket, lelkünk annál erősebben törekszik a kiegyenlítődésre, a nyugalmi állapotra.

Akinek valóban van kérdése, annak nem lehet kitérni a tekintete elől, mert tudja a választ is.

Mindig irigyeltem a festőket, mert restek és némák maradhattak, nem kellett nekik semmilyen nyelven megszólalni, felolvasni, csak állni mélán, okos tekintettel a saját kiállításukon a mellett a pasas mellett, aki megkérdőjelezhetetlen szakértelemmel méltatja elévülhetetlen munkásságukat, holott hiába: az egész közönséges mázolás csupán, színek és formák egybekenése, tubusok halomba rakosgatása. De bezzeg megírni egy regényt szabott határidőre, és amikor nem megy, az éjszaka közepén kihajolni egy mondatért a friss levegőre, visszamenni a bekezdésbe, és nem találni azt a helyet, ahova az a mondat illene, ezért bezzeg nem sajnált engem senki, csak én magamat.

Valami újat felfedezni ismeretlenül, számomra mindig ez jelentette a kihívást, nem idegenvezetők után kullogni, és folyton arra nézni, amerre kötelező nevezetességeket látni, hanem andalogni csak, nézni a színház épületnyi kulisszáját, aztán szembetalálkozni a felnyitható híddal, tekintetemmel elkísérni az űrhajószerű városnéző hajót, aztán továbbsétálni, amikor újra a lábam elé kanyarítják a vashidat, menni a hazafelé tartók felszaporodott csapatával tovább. Vannak sietők és vannak szemlélődők, minden újabb lépésnek célja van, és egyre inkább tudatosodik bennem, hogy én is valami felé tartok, anélkül, hogy eltévednék, ezek a csatornák vezetnek valahova. Hiszen keresés minden advent.

Bármilyen furcsán is hangzik, de a vaskos könyvek az olvasó kényelmét szolgálják: ha már egyszer befészkelte magát egy meghatározott fikcióba, otthonosan mozog a házban, ahol a szereplők élnek, hasonló folyamat játszódik le egy bestsellerben is fejezetről fejezetre, mint egy szappanoperában; azért kedvelik a háziasszonyok többek között a mamutsorozatokat, mert olyan minimális szellemi hozzájárulással ringatózhatnak a rétestésztává nyúló történetben, hogy közben semmiféle többletinformációval nem kell terhelniük magukat, egy újabb film elé ülni mindig kockázatosabb, hátha nem tetszik a helyszín vagy a szereplők kara. Ezért van az, hogy már az alcím feltünteti, miféle nézőközönségnek szánják. Már senki sem csodálkozik a szellemi renyheségre utaló meghatározásokon a tévéműsorokban, hogy most egy "kórházsorozatról", gimnazistákról, ügyvédekről szóló szappanoperáról vagy úgynevezett családi sorozatról van-e szó.

Toleranciáról, párhuzamosságokról, egymásmellettiségről, szellemi demokráciáról, mások személyiségének tiszteletben tartásáról az irodalomban itt éppúgy nem beszélhetünk, ahogyan a közéletben sem. Amikor azonban a gyűlölet túlcsordul önmagán, akkor a normálisabbja becsukja az ajtót, és azt mondja, köszönöm, tájékozódtam, csatornát váltok (...), továbbhajtom a rádió keresőgombját, mindenen akad egy gomb, ahol ki lehet kapcsolni, távol tartom magam az erőszaktól; aki ebben utazik, azt elkerülöm, nem kötelező mindenkivel egyetértenem, még a többséggel sem, megvan a magam világa, nem kell a másé.

Aki nem akar önmaga lenni, az ne is írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet.