Félicien Marceau

Különös alkímia az írás. Azt hisszük, kitalálunk. Holott gyakran csak emlékezünk. Van bennünk egy másik, egy olyan emlékezet, amely az elfelejtett dolgokra emlékszik, és önálló, tőlünk független életet él.

Az író mindenekelőtt olyasvalaki, aki meglátja azt, amit mások még nem látnak.

Nem az az író, aki csak hihető dolgokat tud mesélni, hanem az, aki hihetővé teszi a meséjét, aki - leegyszerűsítve - ránk erőszakol egy olyan világképet, amelyben a szereplők viselkedése és tettei természetessé, elfogadhatóvá, mi több, elfogadottá válnak.

Az író elsősorban nem azért ír, hogy olvassák. Persze hogy szeretné, ha olvasnák. De elsősorban az írásért ír, mindenekelőtt azért, mert ez az ő létezési módja, mert így veszi birtokába - ő és a könyve - a valóságot.

A regény minden keretet szétfeszít. Elragad, bekebelez, önmagába olvaszt mindent, amivel találkozik.

A regény a szenvedély műve, szenvedély diktálja, és szenvedély lakozik benne. Először van az írásszenvedély - de persze erre válaszol az olvasásszenvedély. Az olvasásszenvedély, amelyről joggal mondta Larbaud, hogy bűn (és igaz, hogy némely könyv végére érve mintha részegségből ocsúdnánk).

Az írásszenvedély, amely olyannyira marcangoló, hogy bár az író olykor kínnal-keservvel írja az oldalakat, még jobban szenvedne, ha nem írna.

A regény nem annyi, amennyit az író beleépített. Az is benne van, amit az olvasó talál meg benne.