Idézetek a halálról
Az élet rövid béke s hosszu harc És a halál rövid harc s hosszu béke.
Amikor egyedül vagy, másra se tudsz gondolni, csak a halálra. De ha van valaki melletted, akkor csak a túlélésre tudsz gondolni.
A sorsfordulatokat, a megrázkódtatásokat, életünk peripetiáit vegyük szemügyre a halál ortogonális vetületében. Jelentéktelenségük azon nyomban előtűnik. Viszonylagossá válnak - átvészelhetővé. (...) Halálközelben ráébredünk, hogy annak, ami "elviselhetetlen", vannak más, nagyon más kategóriái.
Egy gyermek születésekor látjuk, hogy egy hús-vér emberke kiharcolja magát az anyaölből, de hogy honnan jött, nem tudjuk. Fogalmunk sincs. Ma már ezt nem is kérdezzük. Meggyőzött minket a tudomány, hogy két öntudatlan sejt addig osztódott, míg egy ember lett belőlük. Amikor pedig meghal, látjuk, hogy itt hagyja a szánalmasan elaggott testét - de hogy hová ment, nem tudjuk. A mai ember úgy néz a halottra, mint egy autóra, mely nem működik már; a nagypapa olyan, mint egy öreg Trabant: leállt, mert nem lehet már hozzá alkatrészt kapni. Csodálkozol, hogy ilyen szemlélettel az életünk értelmetlen, a lelkünk szorongó és a szívünk boldogtalan?
Eljössz-e ahhoz a fához, s kenderkötél nyakláncban, társam leszel-e a táncban? Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
A mennyország szomorú.
Én úgy hiszem, hogy nincs utána semmi. (...) Csak egy nagy sötét, egy nagy villanyoltás, aztán valahogy lekapcsolják ezt a nagy sötétet is.
Az emberi test a halál után nem egyéb, mint érzéketlen tömeg, amely képtelen előidézni ama mozgásokat, melyek összessége teszi az életet; nincs benne keringés, nem lélegzik, nem emészt, nem beszél, nem gondolkodik. Azt mondják, hogy ekkor a lélek elvált a testtől. De azzal, hogy a senki által sem ismert lélek az élet alapja, nem mondanak semmit, hacsak azt nem, hogy az érzékelhetetlen mozgások rejtett alapja egy ismeretlen erő. Mi sem természetesebb és egyszerűbb, mint az, hogy a halott ember többé nem él; s mi sem hóbortosabb dolog, mint azt hinni, hogy a halott ember még él.
A szív megszakad, a perc megáll, a szív feladja, és jön a várt halál - nem marad utána semmi más, csak néhány kép s a sírásvágy.
A majdnem-álom függönyén át felderengő, csigolyákon vibráló tűéles ajtócsapkodás.
Itt vannak a bánatok. (...) Nagy szerepük van a változásban, a jobbá válásban, az ön- és életismeret kialakulásában, fejlesztésében, folyamatos fenntartásában. Hozzátartoznak az élethez, előbb-utóbb mindenki átéli őket, de ez jottányit sem csökkenti azt a fájdalmat, amit okoznak. Naná, hogy a halálról beszélek.
Elveszíthetjük azokat is, akiket szeretünk, és azokat is, akiket nem kedvelünk. Úgy érzem, törekednünk kell, hogy azok közé tartozhassunk, akiket szeretnek és sajnálnak, ha egyszer ránk kerül sor.
Amit az élet tőled megtagadt, Megadta a sír, bárha oly sötét; Itt elvesztetted szívnyugalmadat, S a túlvilágon újra felleléd! S azért nyugodj hát békén, csendesen, Mi majd virággal fedjük sírodat, Emléked nálunk örökös leszen: Költészeted szent ereklyénk maradt!
Még azok is, akik nem tudják, miért akarnak élni, (...) tudni fogják, miért nem akarnak meghalni.
Biztosan van élet odafönt, és akármilyenek is az ottaniak, ők is bennünket néznek.
Facebook
Pinterest