Idézetek a halálról
Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz.
Az ember szabadon választja meg sorsát, s mindaddig nem értheti a létet igazán, míg fel nem ismeri, hogy a halál része az életnek.
Nincsen semmi rossz az örök semmiben, ha az ember az alkalomhoz illően van öltözve!
Lehetetlenség, hogy valaki objektív módon élje át a saját halálát és közben tovább fütyörésszen.
A halál ugyanolyan betegség, mint az összes többi. Tudom, hogy van rá gyógymód, és én meg fogom találni.
És nincs tovább. A többi már, a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani mielőtt földre roskadt.
Minden halállal egy kultúra enyészik el.
Erre is jók az egyházi temetések, megerősítik a hívőket és az istenteleneket a saját meggyőződésükben, és a papra irányítják a bánat nyilait, minden jelenlévőt kritikussá avatnak, mindenki a halott nevében nyilatkozik, és a portrét pocskondiázza, amit a pap fest a halottról, és a halott, ennek a teológiai vitának a tárgya, a halott, akiről úgy gondolják, hogy méltóképpen emlékeztek meg róla, vagy durván megsértették, a halott egy kicsit kevésbé halott, mintha elérkezett volna a feltámadás.
Az orvos kimerültsége a halál láttán... én is dühöngenék, ha látnám, hogy meghalnak a betegeim. Beleértve azokat is, akik egyelőre meggyógyultak. Végül is meg kell halni. Mindent megteszel, mégis meghalnak... életed minden napján. Igazán van miért haragudni a haldoklókra. Szegény orvosok! Egész életüket azzal töltik, hogy egy olyan programot javítgatnak, amit úgy fejlesztettek ki, hogy végül bekrepáljon.
Az egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban már el is távoztunk. És csupán ezért a röpke pillanatért mekkora hűhót csapunk: mennyi erőszakot, mennyi ambíciót, szenvedést, viszályt, haragot, gyűlöletet gerjesztünk! Csak ezért a rövid pillanatért! Egy állomás várótermében ülünk, és miközben a vonatot várjuk, óriási zsivajt csapunk: egymás haját tépjük, vérig sértjük a másikat, birtokolni, főnökösködni, uralkodni próbálunk másokon - politizálunk. Aztán megjön a vonat, és mindenki örökre eltűnik, mintha ott se lett volna.
Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító.
Ma még gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek.
Az élet maga is fáradság és sanyarúság, a halál pedig nyugodalom és közületek melyik kívánná annak sanyarúságait fölcserélni ennek nyugodalmával?
Most elkövetkezik a nyugalom, leáll a mozgás, és a dolgok egy helyben maradnak, minden kővé dermed, az emlékek, a képek szertefoszlanak, és a folyó nem folyik többé, megkövülnek a hullámai, a magas ég is mozdulatlan felhőkkel függ majd felette.
Másként is lehet harcolni a halál ellen, mint meghunyászkodással és önnön világunkba való begubózással. Szembe lehet szegülni vele - menedéket nyújtva az üldözötteknek.
Facebook
Pinterest