Idézetek a halálról
A halál? Ugyan. Egyszerű mód a szenvedések megszűnésére. Aki halott, már nem szenved. A halál megváltás. Ám a megváltást sem osztogatják olyan könnyen.
Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velök valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell haljanak.
Aki látta a halált magára vigyorogni, közvetlen közelből, csak az ismerheti az életet.
Nem is olyan nehézkes a halál, ahogy gondolná az ember. Váratlanul beállít, kaján mosollyal. A véletlen álarcában. És mindig készületlenül találja az embert.
Ez a mi túlvilágról alkotott felfogásunk: fél méterrel a föld alatt, nem pedig ünneplő szentek körében.
Állatok vagyunk, húsból és vérből valók, szükségünk van a testre ahhoz, hogy a lélekről is tudomást vehessünk. Minden szeretetkapcsolatból, amit elveszítünk, a testet sajnáljuk, és ha megőrizhetnénk a testet még a maga halott, néma, de sértetlen valójában, elégedettek lennénk. Piramisokat emelünk a testnek, és senkit nem tudunk halottnak tekinteni, száz év elteltével sem, amíg elő nem kerül a teste. Eltűntnek nyilvánítjuk, úgy hisszük, egy távoli, ellenséges területen rekedt, ragaszkodunk ahhoz, hogy életben tudjuk, hogy azt hihessük, visszatér. Nem segíthetünk neki, nem mehetünk el érte, mert aki olyan messzire távozott, az mindig hibázott, és meg kell fizetnie az árát. Nem tehetünk mást, mint visszavárjuk, kötelességünk visszavárni, akár egy életen át. Csak ha visszakapjuk a testét, szabadulunk meg a várakozástól.
A kimerült emberek könnyen halnak meg, mintha alig várnák az örökkévalóságot.
Minden öregember halála olyan, mintha egy könyvtár égett volna el.
Azt mondják, az élet jó tanítómester, csak sajnos minden tanítványát megöli.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört!
Kevesen akadnak közülünk, kik néhanapján föl nem riadunk virradat előtt, akár ama álmatlan éjszakák után, melyeken majdnem beleszeretünk a halálba.
A hullaszállítónak van szirénája? Én tennék rá. Mekkora hülyeség az, hogy ha meghalsz, akkor már nem számít az idő. Halálod utolsó pillanatában egy csomó el nem intézett dolog juthat eszedbe, aztán már mindegy. Még annyit sem érdemelsz, hogy a hullaszállító tegyen egy kört veled a városban. Hogy fontos legyél még egyszer, hogy az a néhány forgalmi dugó kialakulhasson miattad, mert neked sürgősebb.
E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, mindjárt feledek minden miértet, minden holt, meddiget, mikort, minden vágyat, mi tovatűnik, minden reményt, mi elszaladt, s megértem végre: minden halál mindig az életből fakad.
Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. Mintha a vagyonfelhalmozás is arról szólna, hogy sose halok meg.
Az embernek akkor kell a legőszintébbnek lennie, ha közeledni érzi élete végét. Szégyen, félelem, óvatosság, aggály - az ilyesmi csak annak szükséges, akire még az élet vár. Ha oda az életünk, ugyan mit tartogassunk még magunkban?
Én bizony meg akarom választani azt, hogyan és mikor hagyom el ezt a világot. A méltóságról szól ez a történet. Az irányításról.
Facebook
Pinterest