Idézetek a halálról
A halál (...) csak egy pillanat. Könnyebben elragad, mint az álom.
Sokan élnek, akik halált érdemelnek, és néhányan meghalnak, akik élhetnének.
- Ne sírj! Nemes halált halt. - Mégis hogyan lehet egy halál nemes? Értelmetlenül meghalni egyáltalán nem nemes! - Tévedsz. Azon az úton meghalni, melyet magad választottál, a halál bármely más formájánál értékesebb és nemesebb.
Fura, hogy a halál mindig bűntudatot vált ki. Sokszor észrevettem. Az ember magát vádolja, azon töpreng, mit kellett volna tennie, faggatózik, vajon ő hibázott-e, titkos magyarázatokat keresgél. (...) Ha ilyesmibe botlom, csak azt javaslom az embereknek, hogy éljék tovább az életüket, és amennyire lehet, fordítsanak hátat a múltnak.
Oly boldogok, kik el tudják feledni az út miértjét és hogyanját - akik mezítlen lelköket az égben, virágokban és csillagokban hagyják.
- Vajon miért félnek ennyire az emberek? - Mert nem tudják, mi vár rájuk odaát... és ez nagyon félelmetes lehet. Képzeld csak el. Azt gondolják, hogy meghalnak, és attól kezdve nem léteznek többé.
Fiam, te haldoklasz, amióta csak megfogantál. És bár a halál szörnyű rossz, az emberek sokkal hatalmasabbnak képzelik, mint amit megérdemel, mint amilyen valójában (...). A haláltól való félelem nagy részét az okozza, hogy csökevényes, elenyésző az életről alkotott felfogásod (...). Amit te halálnak nevezel, az egyfajta elválás, de egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeled. Te erre az egyetlen, utolsó lélegzetvételt jelentő eseményre irányuló félelmed vonatkozásában határoztad meg a létezésedet, és e köré összpontosítottad magad, ahelyett, hogy felismerted volna, hogy a halál mindenütt ott van körülötted - a szavaidban, az érintésedben, a döntéseidben, a bánatodban, a hitetlenségedben, a hazugságaidban, ítélkezésedben, engesztelhetetlenségedben, előítéleteidben, hatalomvágyadban, árulásaidban, rejtőzködésedben. A halál eseménye csupán egyetlen apró kifejeződése ennek a jelenlétnek, de te ezt a kifejeződést tetted mindenné, fel sem ismerve, hogy a halál óceánjában úszol nap mint nap.
Az emberek nem távoznak örökre. A viszontlátás reményében járják útjukat. De ez a búcsú csupán átmeneti.
Megszületni nem normális dolog. Univerzumunk nagy része pusztulásra ítéltetett. Egyetlen élet ezen a parányi bolygón, amit Földnek hívnak, még pillanatokig sem tart. Meghalni normális dolog.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (...) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik - akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül - talán még erősebben, mint a sajátjuk. (...) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
A halál mindenütt ugyanolyan, és végül minden filozófia a sírgödörbe vezet.
Az élet teljében is uralkodik a halál.
Hiába ha éltünk, ad a halál miértet.
Sokan nem is annyira betegségbe halnak bele, mint olthatatlan, gyötrő, örökös szenvedélyükbe, hogy többnek lássák őket, mint akik.
A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. (...) A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak... Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.
Facebook
Pinterest