Idézetek a halálról
A halál nem az, amikor a tested megszűnik funkcionálni. Hanem az, amikor a lelked nem él.
A hangya döglött legyet cipel, de a hangya túl kicsi ahhoz, hogy élhessen, a légy elég nagy volna hozzá, de döglött, az eleven hangya mozgatja, ezért mégis élőnek látszik, az élő halott, a halál terhétől a halott élőnek látszik, de valójában nem az. A halál és az élet elválaszthatatlanul összefonódik, a halál átjárja az élet teljességét, és ez a szöveg szinte minden pillanatában és minden szintjén tetten érhető. A halál megeszi az életet, és jelen van mindenben.
Ez az egyetlen dolog, amit az emberek még mindig jól csinálnak. Amit még nem rontottak el. Nem úgy, mint az esküvőt, ahol mindenféle hülye dolgot csinálnak... A temetéseken még mindig tiszteletet mutatunk a másik iránt.
Mindenkinek meg kell halnia. A semmit választani az egyetlen mód, hogy diadalmaskodjunk a halál felett.
Havazott éjjel. Egy sírhoz sem vezet ma lábnyom a hóban.
A halál néha csak az élet bizonyítéka.
A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy mindenki számára a legjobb megoldást kínálja a gyötrelmek megrövidítésével. És akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk.
A halál tudata néha iszonyú erőt kölcsönöz.
Nem csak a gyávák halhatnak ezer halált. Néha a hősök is.
A Biblia azt írja, hogy "Isten elültette az örökkévalóságot az ember szívébe". Belső ösztönünk azt súgja, hogy jó lenne halhatatlannak lenni, s ez is annak köszönhető, hogy Isten - a saját képére formálván minket - örök életet szán nekünk. Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia, a halált mindenképpen természetellenesnek és igazságtalannak érezzük. S nem más miatt vélekedünk úgy, hogy örökké kellene élnünk, mint hogy Isten elültette ezt a vágyat az agyunkban!
Ha többet gondolok a halálra, mint a többi ember, ez valószínűleg azért van, mert jobban szeretem az életet, mint ők.
Álomtalan álomban reménykedem. Hallottam már, mikor a halottakra azt mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb, legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám.
Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni. - Kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta a szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.
Nincs tapasztalatom a gyászolók fájdalmának enyhítésében. Csak azt tudom, hogy a halál vagy megöli azt, aki hátramarad, vagy életre kelti.
Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata nem azonos a halál pillanatával.
Facebook
Pinterest