Idézetek a halálról
Nincs olyan hely, hogy Paradicsom. A világvége után nincsen semmi. Nem számít, milyen messze mész, a végtelen út sosem ér véget.
Az emberi faj két veleszületett és gyógyíthatatlan betegséget hordoz; az egyik az élet, amelybe elkerülhetetlenül belehal, a másik a reménység, mely azzal kecsegteti, hogy a halál nem szükségképpen jelenti a véget.
A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életünkben.
Ha az ember meghal, minden dolga olyan, akárcsak sohasem lett volna. Egy helyen marad meg igaz valója: a fénysugáron, mely leválik róla.
Aztán majd úgyis földbe szállok, befogadnak az óceánok, mint öreg hajót a dörgő víz-árok, rakétával kilőtt tengeralattjárót. Tengeralattjáróm deszka-koporsó. Jajtalan süllyedésem az utolsó. S fölöttem a Mindenség virágzik. Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
Csak a gyertyák ismerik a haláltusa titkát.
Legyél hasznos, vésd fel a falra, Így mindenki emlékszik majd arra, Hogy te már tudtad, megvolt a képlet, Mikor véget ért az élet.
Én még mindig én magam vagyok. De ez a test haldoklik. Érzem, hogy romlik körülöttem. Hogyan lehet bármi valóság, ami meghal? Hogyan lehet igazán szép?
Az emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál.
Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.
Mindig mondják, hogy nem kell a halálra gondolni, de hát nem lehet nem gondolni rá, itt vagy, jössz-mész, eszel-iszol, és aztán egyszer csak nem vagy.
Az élet nem győzelem, a halál pedig nem jelent vereséget.
Nincs is semmi, ami élénkebben tárná fel előttünk, mik vagyunk s miknek kellene lennünk, mint a színpad és a színészek. Avagy mondd: nem láttál-e még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok, úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek? Az egyik a rablót játssza, a másik a csalót, az a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolondot, a harmadik a szerelmes bolondot: mikor aztán a darabnak vége, s a színészek levetik maskarájukat, egyik olyan, mint a másik. (...) Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is: van császár, főpap, szóval, ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien.
Olyan gyorsan szűnik meg egy élet. Ahogyan a villám levegőt hasító fényözöne születik s meghal, ahogyan az enyhe szellő tovalibben arcunkon, a virágszirmok leszáradnak kelyhükről, és ahogyan a vakító hó mocskos sárrá folyósodik pillanatok alatt. Ezen a földön semmi sem maradandó, semmi sem örök. Még a nap sem adja örökké éltető melegét. A tengerek vize is fáradtan fog elszomjazni. És ha ők meghalnak, a szivárvány is örök nyugovóra tér.
A halál rémülettel tölt el bennünket, páni félelmet ébreszt bennünk (...), ami abszolút butaság és időfecsérlés, mert a halál sosem késik el a találkáról. Pontosan érkezik. Nem tudjuk megállítani, sem feltartóztatni, késleltetni talán, de nem vagyok biztos benne.
Facebook
Pinterest