Idézetek a halálról
A halál jó, az élet szükséges velejárója. Egy sejt halála a sejt megújulását feltételezi, ha nem halnának el és nem születnének újak, akkor nem élhetnénk.
Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok, S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.
A gyógyszerek csak lelassítják a folyamatot, de a vég akkor is elkerülhetetlen.
Mi többet remélhet az ember, mint hogy uralma alá hajtsa a halált?
Akármerre mész, felejtőt találsz, Eltűnsz innen, akármerre jársz; mindig az fogad, hogy belehalunk.
Igen. Bárhogy megrabol minket a halál, megtanít arra, hogy mi az igazán fontos. Például a viszonzás, azután, hogy egy életen át csak elvettünk. Hogy utánamenjünk annak, amit elengednünk sem lett volna szabad. Vagy hogy tekintsünk vissza arra, ami azzá tett, akik vagyunk? Ám előfordulhat az is, hogy a lecke, amit egy személy halála után megtanulunk, nem az, mint amire számítottunk.
A halál mindent megváltoztat. Biztosan van káros érzelmi kihatása. De tapasztalati része is van. Ki fogja elvégezni a munkád? Ki fog a családoddal törődni? Az egyetlen jó dolog számodra, hogy nem kell aggódj miatta. Az az ember, akit soha sem fogsz ismerni, él majd a házadban, végzi a munkád. Az élet megy tovább... nélküled.
S úgy fogok majd otthon meghalni, Mint egy kölyök, Akinek tréfa volt az élet És ok nélkül pihenni tér meg.
Küldjétek a szivemet holtan Valakihez, nem tudom, kihez, Akihez a legrosszabb voltam.
- Borzasztó dolog meghalni (...). - Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet... Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek... Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.
Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.
Négy legyet öltem meg, amíg vártam rá. A halál mindenütt ott van. Ember, madár, vadállat, hüllő, rágcsáló, rovar, hal - egyik se menekül. Ez benne van a pakliban. Fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Nagyon rossz kedvem lett. Most gondoljanak bele: az ember áll a szupermarketben, és nézi, ahogy a pénztáros pakolja a cuccot a zacskóba, aztán látja, hogy a saját sírját is belepakolja a vécépapír, a sör meg a csirkemell mellé.
- Embert ölni minden esetben képtelenség. - Miért? - A természet maga vállalkozik rá. Aljasság segíteni neki.
A halál nem úgy érkezik, hogy az ember mélyet sóhajt és meghal. Valamilyen sorozatos tünemény a halál... először egyik reflex hiányzik, aztán a másik.
Számomra az élet legnagyobb botránya: a halál. Mondják: ha meg nem halnánk, más lenne az életünk is, mert éppen a halálból süt vissza ránk olyan fény, amely a létünknek más tartalmat, távlatot, értelmet ad. Ám én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy a halál a legnagyszerűbb életet is megsemmisíti. Rettegett ellenfelem az idő. Utolsó lélegzetemig harcban leszek a halállal.
Facebook
Pinterest